Gyere, Dede, valaki van a kapunál! – Kislányom szalad felém sivítva, s nyomban otthagyom a hagymát, amit épp a kiskertben szedek fel. Idén is sok termett, Tiszát azért nem rekeszthetünk vele, mint tavaly, de most sem panaszkodhatunk. Errefelé amúgy sem divat a panasz, már ha földről, természetről, termésről van szó: ősi alázattal elfogadják az emberek az égből és földből jövő áldást, s legfeljebb magukat okolják, ha nem voltak elég szorgalmasak vagy ügyesek, hogy kipótolják azt, amit a jó Isten nekik adományozott. Panaszt csak az emberekkel kapcsolatban hallani, de azt aztán dögivel.
Sietek a kapuhoz, nincs csengő és hangosbeszélő, a faluban minden másként működik, mint a fővárosban, itt közvetlen emberi szó van, minden formában.
– Adj’ Isten, szomszéd! – Hallom Kálmán hangját, aki szemközt él az omladozó házban. Lakása egykor jobb napokat látott, ahogy gazdája is. A valaha szép, nagy lak omladozik, gaz veri fel a kertet, a pottyantós fala düledezik, az áram már rég kivezetve, s hogy meg ne büntessék az embert, múlt héten levágattam a portája előtt magasodó gyomtengert.
Kálmán cserzett bőrű, sovány ember, akit mintha évek óta ugyanabban a ruhában látnék imbolyogva járni, vagy a kocsmában békésen ücsörögni. Ápolatlan, nagy szakálla eltakarja az arcát, mintha rejtőzködne, s szégyellné azt, hogy az élet végleg és megmásíthatatlanul megtörte. Pedig tekintélyes iparos család tehetséges fiával állok szemben, s a ránézésre nyolcvan esztendős öreg valójában hatvanéves fiatal, akinek vagy két évtizede kisiklott az élete. A felesége elhagyta, két, sikeres gyereke a szomszéd városban él, s csak ritkán látogatják – tán röstellik apjukat, aki pedig elindította őket a jómód felé.
Ahogy nyitom a kaput, visszaköszönök, kezet fogunk, mélyen belenézek szomszédom arcába, s most jövök rá arra, ami mindig is furcsa volt benne: mosolyog a szeme. Éles, feltűnő kontraszt a meggyötört test és a derűs tekintet, olyan élet-rejtély, amelyet nem tudok megfejteni, de amely mégis reményt ad és optimizmussal tölt el. Nekem is mosolyognom kell, s elgondolom, hogy hogyan tud ez az ember vidám lenni, amikor kegyetlen fiatalok gúnyolódnak vele napszámba, s én is gyakran hallom, hogy beszólnak neki, amikor imbolyogva tántorog haza az ivóból.
S vajon min töpreng akkor, amikor a semmibe réved a kocsmában üldögélve? Ha ott találkozunk, meghívom egy rituális fröccsre, s ő elfogadja, egyáltalán nem alázatosan vagy beletörődve, hanem büszkén, sőt katonásan köszönve meg a gesztust, és ezt a játékot én már csak azért is játszom, hogy tanúja lehessek a ritka tartásnak és jellemnek, amelyet benne látok, s amely a frissiben éjjeli őrré avanzsált nagyapámban éppúgy megvolt, amikor ötvenben kénytelen volt a szomszéd cigány családtól kölcsönt kérni a kimondhatatlan nyomorban és számkivetettségben; vasalt öltönyben ment át (ekkor már büntetés járt a cézéipszilonért, de a döngölt padlójú egyszobában játszott bridzspartihoz törött Meisseniből kortyolt feketéért, a méltóság ezen morzsányi rekvizitumaiért még éppen nem), s a két fél felismerte a helyzet kegyetlen abszurditását, és megtisztelték egymást azzal, hogy tudomást sem vettek a körülményekről: mintha mi sem történt volna, és a világ csak folydogálna a maga unott, normális, békés menetében. Ettől kezdve úgy nevelődtünk, hogy minél elesettebbekkel, számkivetettebbekkel találkozunk, annál inkább testvéreknek tekintsük egymást, cinkosan összekacsintva. Különben is könnyű elbotlani, mert az élet egy lesiklópálya, amihez képest Aspen fekete lejtői kutyafülék, és kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk mások fölött?
A kaput kitárom, Kálmán kezében két szatyor. – Szomszéd, hoztam a lányoknak egy kis semmiséget. És jöjjenek át a gyerekek nyugodtan szőlőt szedni, én már nem eszem meg, pedig nagyon finom. – Alig tudom megköszönni, már megy is el, épp, hogy int. Méltósággal távozik, mintha az Oxford Streeten lennénk, két tweed zakós úr, elegánsan, pomádésan.
Meghatódom, mert a zacskókban pár szem paradicsomot, körtét és barackot fedezek fel. Mindből van nekünk is bőségesen, de Kálmán hozta, amije van, s amit tudott, és tán régóta nem érezte magát ilyen büszke embernek, mert a nyomorban is adhatott. Nem mozdul a lábam, megbénul a karom, nézem szomszédom bizonytalan járását, ahogy eltűnik a rozsdás kapu mögött.
Megrendülök, mert engem már rég nem tiszteltek meg ennyire.
