673. szám Széppróza

A Rózsabokor lovagjai 12.

Szerző:

Elérkezett az a szép nap, amikor a pásztor végre leróhatja mesemesélő tartozásának utolsó részletét is. A lovagok ünnepélyes arcot vágva vonultak Rózsabokorvárba. Három arasz hosszúságú keskeny dobozt tartott mindegyikük a kezében. Türelmetlenül várták öreg barátjukat. Igen, jól hallottátok, a barátjukat, mert valamennyien szívükbe zárták a tehenek sok mesét tudó őrét.

Türelmetlenül várakoztak, ám a vén pásztor egyelőre nem mutatkozott. Észrevették, hogy a rét legtávolabbi sarkába húzódott csordát valaki más őrzi. A szokásos két kutya helyett is három másik nyargalászott fel-alá, kisebb testűek, oktondi izgágák. Már azon gondolkoztak, valamelyikük odamegy, és megérdeklődi, mi van az öreggel.

És akkor feltűnt a mesemondók agg bajnoka. Alaposan kiöltözött. Új csizma, új bársonynadrág, bársonyzakó, alatta hófehér gyolcsing. Csupán a nagykarimájú kalapja volt a régi, kopott fejfedő. Na persze, azt nem hagyhatta otthon, elvégre abban vannak a mesék. Azt tilos ám mellőzni, csak úgy egyszerűen magára hagyni, szekrénybe zárni, vagy fogason lógni hagyni. Hogy is nézne az ki!

– Szervusztok, dicső lovagok! Jöttem tartozásom utolsó részletével, ami sem a fejemben nincs, sem pedig a tarsolyomban, hanem bizony a kalapomban.
– Szia, öreg barátunk, már türelmetlenül vártunk.

– Hát, akkor ne szaporítsuk a szót! Nyomban el is kezdem a tizenegyedik mesét. – Levette kalapját, belenézett, aztán felnézett a szikrázóan kék égre, visszatette kalpagját és rögtön mesélni kezdett.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros, úgy hívták, hogy Bonyhád. Ennek a városnak volt ám egy felettébb nevezetes lakója, Bonyhádi Bűbáj Blanka névre hallgatott. Azért volt ő oly nagyon nevezetes, mert csodálatosan gyönyörű, kecses és kedves, vidám és jószívű volt. Hetedhétország legeslegszebbje. Magyarország szépségkirálynője immáron öt éve egyhuzamban.

De ó, jaj, minő malőr történt egy szép, rigófüttyös, aranyszínű ruhában tündöklő májusi reggelen! Blanka királynő elvesztette bűbáját. Így van ez, kérem, a vak sors még a szépséges uralkodónőket sem kíméli. Gyönyörű tündérünk a fürdőszobában döbbent rá a szörnyű tragédiára. Fogmosás közben a tükörbe nézett, és ijedtében majdnem kettéharapta a fogkeféjét. Nem akarta elhinni. Eltűnt arcáról a bűbáj, ami nélkül élni sem tud valamirevaló szépségkirálynő. Sírva fakadt. Berohant szobájába a nagy öltözőtükör elé. Alaposan végigmustrálta magát. Alakja, szeme, haja tökéletesen rendben. Csupán a bűbáj szökött meg az arcáról.

No de, Bonyhádi Bűbáj Blankát olyan fából faragta teremtője, hogy ő bizony nem hagyja magát. Ő bizony küzdeni fog a jussáért, foggal-körömmel fog harcolni, míg vissza nem kapja, ami az övé. Gyorsan felöltözött, és eltűnt bűbája keresésére indult. A Perczel-kertben lakott, először a parkot vizsgálta tüzetesen át, minden bokor alá benézett, minden fát végigpásztázott tekintetével gyökerétől a csúcsáig. A járókelőket kérdezgette, látták-e azt a gézengúz szökevényt? Sajna, senki sem látta.
A Perczel-kert szélén, egy fa tövénél Kunkorifarkú Kódorgó Kandúr éppen bőszen mosta a bajszát. Amikor a lány odaért, kárörvendő hangon kérdezte:

– Tán csak nem az eltűnt bűbájodat keresed, Blanka kisasszony?

– Hát ezt meg honnan tudod, te tekergő? – kérdezte döbbenten a letört királynő.

– Csak rád kell nézni, rögtön látszik. Másfél órával ezelőtt itt kóborolt a parkban, de aztán jött az a kötélrevaló Kutyaházi Kutyuka Kázmér, nekirontott a te bűbájodnak, és elkergette. Arra lefelé, a főtér felé. Felzavarta a templom tornyára.

Blanka rohant a főtéren álló templomhoz. Ott találta a kutyát, aki egy árnyékos helyen ült, és mereven nézte a torony legfelső emeletét.

– Szégyelld magad, Kutyaházi Kutyuka Kázmér! Hát mit vétett ellened az én drága, jó és kedves bűbájom, hogy halálra üldözöd?

– Dehogy üldözöm, éppen ellenkezőleg, védem, vigyázok rá – morogta az eb sértődötten. – Vedd tudomásul, többször is majdnem elütötték az autók, nekem köszönheted, hogy még egyáltalán létezik.

– Na jól van, jól van, na. Hol rejtőzik az én drágaságom, az én édes életem, az én szívem öröme és búja, az én mindenem?

– Ott fent, a templomtorony legfelső ablakának párkányán, két muskátlis ládika között van egy rózsafácska, rajta egyetlen csodacsinos vörös rózsa. Annak szirmai között bujkál az a gézengúz, az a rosszcsont. Hiába hívtam, csalogattam, hogy jöjjön szépen le, én majd hazakísérem. Rám se hederített.
Blanka cseppet sem hezitált, nekivágott a torony lépcsőinek. Rengeteg grádicsot kellett végigtaposnia, mire végre felért. Megállt a rózsa előtt, és szomorúan kérdezte:

– Hol vagy, te csélcsap? Bújj elő!

– Találj meg, ha bírsz, kapj el, ha bírsz! – hallatszott a szirmok közül. A királynő egy kicsit gondolkodott, aztán hatalmasat dobbantott mérgében, akkorát, hogy a vén templomtorony beleremegett.

– Bújj elő nyomban, különben levetem magamat innen a tátongó mélységbe, és akkor aztán szörnyethalsz velem együtt, mert, tudd meg, ahogyan én nem élhetek nélküled, te sem élhetsz nélkülem! Mi bizony semmik vagyunk egymás nélkül Vagy együtt élünk, vagy együtt halunk.

És Bonyhádi Bűbáj Blanka bűbája elősomfordált a rózsaszirmok rejtekéből, és így szólt:

– Vegyél a kezedbe, de nagyon óvatosan ám, aztán tegyél vissza az arcodra! Ja, és még valami: ígérd meg, hogy ezentúl sokkal jobban megbecsülsz, mint eddig. Sokkal, de sokkal jobban. Akkor soha többé nem szököm el tőled.
Blanka királynő, mi sem természetesebb, mindezt megígérte, sőt, ígéretét be is tartotta. Éppen ezért boldogan élt, míg meg nem halt. Itt a vége, maradjatok itt véle!

A Rózsabokor Lovagjai ekkor kórusban mondták:

– Tartozásod becsülettel megfizetted, most három kérdést teszünk fel neked.

Akarsz-e a Rózsabokor Lovagjai közé tartozni?

– Igen, ez leghőbb vágyam!

– Mindig hű barátjuk leszel?

– Igen, mindig hű barátjuk leszek.

– Hajlandó vagy Rózsabokorvárat a legnagyobb becsben tartani, és minden ellenségtől megvédeni?

– Igen, akár az életem árán is.

– Térdelj le! Most lovaggá ütünk.

A pásztor meghatottan térdelt le. A két fiú egy-egy vörös rózsát vett elő a kezükben lévő hosszúkás dobozból, és megérintették vele a vállát. Utána a lányok egy-egy fehér rózsát vettek elő a kezükben lévő hosszúkás dobozból, és ők is megérintették vele a pásztor vállát. Körülállták, felemelték, megölelték, megcsókolták. A tehenek őrzőjének szemében néhány könnycsepp jelent meg.

És az ötfőnyire bővült Rózsabokor Lovagok még sok-sok, de tényleg nagyon-nagyon sok mesét meséltek egymásnak.

Itt a vége, most már elfuthattok véle. De ne túl messzire ám!
Ja, és még valamit. Ezeket a meséket sose feledjétek! Ha csak tehetitek, másoknak is meséljétek!

2019. december, mese/kamasznovella kategória, harmadik díj

Kapcsolódó írások