Okos ember volt. Sőt nagyon okos. Messze földön híres az intelligenciájáról. Az IQ-ja 140 feletti, és mindezek mellett kreatív is.
Már jócskán ötven felett járt, de világéletében dolgozott. Ideje volt már egy kicsit megpihenni. Tehát, Isten is munkanélkülivé teremtette.
Amikor megszűnt a munkahelye, a kollégái vigasztalták:
– Ne búsulj, a te képességeiddel bárhová elmehetsz.
Igazuk volt, bárhová elmehetett. Eleinte bizakodott. Gondolta, elküldi néhány helyre az önéletrajzát, és kapva kapnak rajta. Tévedett. Még csak válaszra sem méltatták. Kinek kell egy okos, intelligens ember? Senkinek. Melyik főnök akar magánál okosabb beosztottat? Egy okos ember hogy lehet ennyire buta? Butává nem születni kell, hanem szívós munkával leküzdeni magát odáig. Mert a buta ember bárhová elmehet dolgozni. Nincsenek irigyei, könnyen irányítható, bármikor be lehet csapni, és nem konkurencia a főnökeinek, akik voltak olyan okosak, hogy buták lettek.
Nekidurálta magát, és elküldte az újabb két tucat jelentkezését, de előtte némi változtatást eszközölt az önéletrajzában. Kihagyott néhány iskolát, nem kérkedett vezetői tapasztalatával, inkább előléptette magát szürke beosztottá. Fejcsóválva, határozott mozdulattal sima „j”- kre cserélte az „ly”-okat. Mívesen megfogalmazott motivációs levelét egyszerűsítette, és beleírta a rusztikus „mert itt akarok dógozni”-t.
Meg is lett a foganatja. Behívták. Felesége elküldte borbélyhoz, inget vasalt neki, kipucolta a cipőjét, és ráadta az ünneplőöltönyét. Indulás előtt körbeforgatta, mindent ellenőrzött, majd eltávolított egy láthatatlan pihét, és sok szerencsét kívánva útnak indította.
Megérkezett a kasztingra. Mostanában már így hívják az állásinterjút. Volt ott még vagy tíz másik jelentkező. Beültették őket valami iskolapadféleségbe, aztán elébük toltak egy kétszáz pontos tesztlapot. Mindenki a legjobb tudása szerint kitöltötte. Ő is. Megint hibázott. Egy okos ember hogy lehet ennyire buta? Lenne még hová fejlődnie.
Újra nekilátott a hirdetések böngészésének. Már nem válogatott. Mire fel? Nem vezérigazgató akart lenni, csak dolgozni akart. Valamit – bármit – dolgozni, ha lehetne már végre! Nagyipari módszerrel küldözgette a jelentkezéseket. Az önéletrajzában már csak a kötelező iskolák szerepeltek. A motivációs levélben maradt a jól bevált „mert itt akarok dógózni”.
Egyszer csak rámosolygott a szerencse. Megint behívták. Már nem volt borbély, sem fényes cipő, sem öltöny. Időközben megették az árát. Párja indulás előtt körbeforgatta, levette róla a szokásos soha nem volt pihét, nagyot sóhajtott, adott egy puszit, és sok szerencsét kívánt neki.
Megérkezett a kasztingra. Sokan voltak. Beültették őket valami iskolapadféleségbe, aztán elébük toltak egy kétszáz pontos tesztlapot. Mindenki a legjobb tudása szerint kitöltötte, de ő nem volt annyira hülye. Már megtanulta, hogy felesleges okoskodni, csak arra ügyelt, hogy mindenhol legyen egy „X”.
Megérkezett a várva várt telefon. Felvették. Mostantól egy nyomdában hajtogatja a prospektusokat teljesítménybérben. Napi tizenkét óra. Nem számít, semmi nem számít. Megvan álmai állása, mert van állása.
– Ezzel a munkával bármennyit meg lehet keresni – mondja a főnöke.
Most már van olyan buta, hogy ezt is elhiszi. Ő a megfelelő ember a megfelelő helyen.
