Van az úgy, hogy az ember kezéből egyszer csak kiesik a gyeplő. Vagy egyszerűen elengedi. Valami ilyesmi történt velem az elmúlt őszön. Az Andrássy úton siettem valahova, nagyon el voltam ülve az ügyeimmel. Rájuk sem hederintve haladt el mellettem a tetszelgő zöld padok sora, mígnem egyszer mégis leültem egyre, az ügyeimmel együtt. Ülve is maradtunk, elülve. Másfél hónapig…
Ez az elátkozott koldus világ tud olyan képet vágni, amivel magával ragad. Lesből figyel és lecsap. Talán épp azért nyert most is, mert az ügyek ott sokkal egyszerűbbek. Az egyetlen előnyével. Nincs idő elbonyolítani. Most ez kell, most az. Ez azért jó, mert az rossz, de abból meg elég annyi, mert a múltkor meg több lett. A dolog ebben a világban a lesz, ahogy lesz alapon működik. Sajnos, hajlandó vagy elhinni, hogy így is lehet. Igaz, ehhez rettenetesen sok kudarcot kell megélni.
Lemégy a gödör aljára. Egyszer csak szabad vagy. Tagadhatatlan, hogy az utcán ez az állapot ideig-óráig előállhat. De itt a csalás is. Előtérbe kerülnek olyan ügyek, amelyekről nem is tudtál eddig. Tudni illik, hogy mit is eszel ma? Aludni is kell valahol. Megint esni fog. Olyan koszos vagy már, hogy undorodsz magadtól. Az, ha egy hétig nem tisztálkodtál, már fel sem tűnik. Mást értesz komfort alatt. Mások lesznek az értékeid. Hamarosan menekülnél, de innen nincs hova, már a legalján vagy. Fölfelé nagyon nehéz. Ha sikerül is, már az előző lépcsőfokra nem jutsz vissza, mindig egy fokkal lejjebb. Ha újra menekülni kell, lefele indulsz, azután vissza, de egy fokkal lentebb. Előbb-utóbb beszorulsz.
Az örvény üzembe állt.
