Azt mondod, higgyek a bennem lakó Istenben,
nos, én azt felelem erre, hogy hiszek a mocskos
ágytakarókban, amiken megvoltam reggelig.
Hiszek a rohadt üvegekben, amik aztán elindítottak.
Hiszek a könyvekben, mivel totálisan letörölték
életem táblájáról a helytelen egyenleteket,
és új krétával úgy oldottam meg őket, ahogy azzal
áthágtam a szabályokat.
Azt mondod, higgyek a bennem lévő Istenben,
és írjak is erről lehetőleg,
de én arról akarok,
hogy hányok az ürgétől a nonstopban,
aki elhúzza a szenvedéseimet.
Ultralassan, gonoszkodós kiszolgálással.
Hiszek sok mindenben,
csak épp a bennem lévő Isten hiányzik,
helyén az erőfeszítés, amivel leveszem mégis
nyakamról a fojtóhurkot.
Hinnék, tudod, álmokban,
rózsaszínűekben, de attól, hogy szépek,
még hamisak – maradok a sötétebbeknél.
Ez ugyan elkeserítő, szóval utoljára mondom:
a bennem lévő Isten helyére kuckózhatsz,
ha még nem lennél ott.
Elég szomorú, hogy így kell ezt
mondatok egymásutániságával tudatnom,
mert totál azt hittem, ugyanabban hiszünk…
Hiszek a résnyire nyitott ablak tétovaságában,
az üvöltés utáni mélységes csendben
fér és nő között,
de kiáltom közben: legyen elég ebből!
Kivagyok a sorozatos idegőrléstől,
teljesen kivagyok,
és most tessék: magamra maradtam
egy kötéllel a kezemben.
Az órámra nézek, éjjel fél három múlt,
kérted, írjak verset – ez lassan regénnyé
terebélyesedik,
rák a szervezetben,
amire a kemo semmi: ki kell mondjuk,
abban hiszünk, amiben örömünket leljük,
ezzel megyünk arrébb a pokoltól,
kicsit közelebb a mennyhez.
Akár a flippergépen ide-oda,
hol itt, hol ott.
Kérlek, ha úgy ítéled jónak,
lépj ki a bennem lévő Isten szobájából
a külvilágba.
Neked lesz jobb,
nekem rosszabb már
nem lehet…
Év alkotása különdíj 2017.
