654. szám Széppróza

Történet

Szerző:

Az utolsó érettségi vizsganapon túl Anett, a gimnáziumi évfolyamtársaitól odébb, egy padon ült Péterrel, akibe lázasan szerelmes volt. A fiú érzéseit nem ismerte, csupán hallotta, hogy kicsit különc, akárcsak ő maga, ezért puhatolózott, mint valami pszichiáter, aki a „keresztmetszeti státuszát” tárja fel páciensének az első interjún. Az idő vészesen telt. A többiek a legújabb trendet jelentő okostelefonok képfelbontásáról vitatkoztak hihetetlen vehemenciával, mintha ezen múlna a harmadik világháború kirobbanása. Közben két galamb próbált közös nevezőre jutni egymással.

– Nézd, Peti! Milyen nagy ez a lángolás! – mutatott Anett a jelenetre.

De mivel kiválasztottja gyakorlatias, mondhatni koravén jellemmel bírt, enynyit szólt:

– Inkább párzási szándéknak nevezném.

A lány ettől egyáltalán nem bátortalanodott el, folytatta:

– Turbékol egyfolytában, teljesen elvesztette a fejét.

– Ha továbbra is így billegeti, tényleg el fogja – jött a flegma válasz, kényszeredett mosoly kíséretében.

Anett csak pirult, fogyóban az ötletekkel, mivel is lehetne életet lehelni ebbe a suta társalgásba. Aztán a következővel rukkolt elő:

– Elmesélhetek egy történetet?

Bólintás jelezte: csak tessék!

– Na, egyszer gyerekkoromban szellőztettünk takarítás közben, amikor a nyitott ablakon berepült az a kanári. Szép színekben tündökölt szegényke, zavarában nekirepült az összes bútornak.

– És mi lett vele?

Fellelkesülve, hogy végre tán elkezdődik a tényleges beszélgetés, tovább mesélt.

– Sajnos túl hírtelen történt az egész, mire észbekaptunk, a macskánk, Nero – tudod, apám rajongott a történelemért – elkapta, és kitörte a nyakát.

– Mit vártál egy császártól, könyörületet?

Ezt hallva Anett szemét könnyfátyol lepte el, felállt, és mielőtt elindult volna, odaszólt a fiúnak:

– Úgy látom, azt tőled sem várhatok…

2019. június, első díj

Kapcsolódó írások