Az utolsó érettségi vizsganapon túl Anett, a gimnáziumi évfolyamtársaitól odébb, egy padon ült Péterrel, akibe lázasan szerelmes volt. A fiú érzéseit nem ismerte, csupán hallotta, hogy kicsit különc, akárcsak ő maga, ezért puhatolózott, mint valami pszichiáter, aki a „keresztmetszeti státuszát” tárja fel páciensének az első interjún. Az idő vészesen telt. A többiek a legújabb trendet jelentő okostelefonok képfelbontásáról vitatkoztak hihetetlen vehemenciával, mintha ezen múlna a harmadik világháború kirobbanása. Közben két galamb próbált közös nevezőre jutni egymással.
– Nézd, Peti! Milyen nagy ez a lángolás! – mutatott Anett a jelenetre.
De mivel kiválasztottja gyakorlatias, mondhatni koravén jellemmel bírt, enynyit szólt:
– Inkább párzási szándéknak nevezném.
A lány ettől egyáltalán nem bátortalanodott el, folytatta:
– Turbékol egyfolytában, teljesen elvesztette a fejét.
– Ha továbbra is így billegeti, tényleg el fogja – jött a flegma válasz, kényszeredett mosoly kíséretében.
Anett csak pirult, fogyóban az ötletekkel, mivel is lehetne életet lehelni ebbe a suta társalgásba. Aztán a következővel rukkolt elő:
– Elmesélhetek egy történetet?
Bólintás jelezte: csak tessék!
– Na, egyszer gyerekkoromban szellőztettünk takarítás közben, amikor a nyitott ablakon berepült az a kanári. Szép színekben tündökölt szegényke, zavarában nekirepült az összes bútornak.
– És mi lett vele?
Fellelkesülve, hogy végre tán elkezdődik a tényleges beszélgetés, tovább mesélt.
– Sajnos túl hírtelen történt az egész, mire észbekaptunk, a macskánk, Nero – tudod, apám rajongott a történelemért – elkapta, és kitörte a nyakát.
– Mit vártál egy császártól, könyörületet?
Ezt hallva Anett szemét könnyfátyol lepte el, felállt, és mielőtt elindult volna, odaszólt a fiúnak:
– Úgy látom, azt tőled sem várhatok…
2019. június, első díj