Tizennégy évvel ezelőtt jártam
itt utoljára, csak két napig bírtam
köztük, aztán majd’ egy hétig bántam
Hazaérve s az undortól már sírtam;
többé soha feléjük sem nézek,
fogadkoztam kamaszfejjel; vérem
nem az övék – ezt rögtön visszaszívtam,
hiszen lélekben mégis egyek vagyunk:
nem tagadhatom, nem is akarom;
arcom és szemem részük valahol,
az marad, míg élünk, míg meg nem halunk
s földben a kő illata nem érzik;
addig – kiválok, húsig kaparom
sebem s nem szívem, de tollam vérzik.
