Elénk perdült egy potrohos asszony,
méteres szagát maga előtt tolta,
legyek rajozzák, mintha halott volna;
„Tiszta apja! anyád meg ne basszon!”,
herpeszes száját a képemre nyomta,
udvarába kísért, barátom vonta,
erjedt kutyakula és macska mocska
tespedt békés egymás mellett s a szoba
alig volt különb az udvarnál, noha
mindig söprik, de nem látszik a nyoma:
rokonságom sok, s éli a zenét
s mert szeretni szeret – ezért szapora:
minden vályogház – szerelem temploma
s ki ölelni nem tud, az kinek él?
