Talán tényleg csak ezek maradnak,
öregkorom hű társai lesznek,
ők, akik nem hagynak el: a versek,
általuk üdvözülnek a szavak.
Homokvárnyi létem nem fájlalom,
bár szenvedésen át vezet utam,
lelkemen átszűröm azt is, Uram,
igazságban rejlik az oltalom.
Mit emberként vállunkra kimértél,
leteszem múltunk bús kudarcait,
kiket a siker sohasem vakít,
és viszem magyarságom dicsfényét.
Őrzöm a kimondhatatlant némán,
de csendből születik meg a lényeg,
ha világod tengelyébe lépek,
minden kimondott igaz versen át.
Népem dalait sírom azóta,
hogy az öledbe érkeztem, anyám,
ölelj hát ősi kebledre, hazám,
és vess ki magadból, Európa.
Hűségem megtart örökké szépnek,
magyar hitem ragyogó fáklyái,
akárcsak a szerelmem lángjai,
lobogva mindig az égig érnek.
