Úgy haljak meg,
mint egy árva madárka,
ablak, ajtó nélkül.
Csak fák legyenek –
füst foltozta cserepek.
Szomorúan ballagok,
a romantikus, szép kis faluban,
kopott bakancsban,
kopott kabátban
a fák titkokat súgnak nekem.
A templom bejárata nyitva áll.
Én csavargó, betoppanok oda,
keresztet vetek, letérdelek,
imára kulcsolom a kezem.
Vállamra ezüsttollú madárka száll.
Értem beszédét – magot és vizet kér.
Lyukas zsebembe nyúlok – Itt a mag!
Vizet a szenteltvíztartóból cseppentek.
A madárka tovaröppen – rám esteledik.
Egy csillag.
Egy pad.
– Én, árva madárka barátja.
