653. szám Vers

Örökké tartó búbánat szonettkoszorú VII.

Szerző:

Kicsit később, egy másik nagynéném;
tudj’ isten mennyi van a családomban,
beviharzott, pont az ebéd végén,

csak úgy pörgött nyelve, mellém ült nyomban,
bajuszos száját számra tukmálta
s az asztalon jóskártyát vetett sorban:

kezemet a kezében gusztálva
jósolt levelet, lelki betegséget,
tenyerem vonalait furcsállva

látott fájdalmat s kilencvenhét évet,
melyet e földön vert a nyakamba
Teremtőm, fenenagy szeretetében,

hogy magányos magányom maradna
majd velem, noha kardba rohanna.

Kapcsolódó írások