Kicsit később, egy másik nagynéném;
tudj’ isten mennyi van a családomban,
beviharzott, pont az ebéd végén,
csak úgy pörgött nyelve, mellém ült nyomban,
bajuszos száját számra tukmálta
s az asztalon jóskártyát vetett sorban:
kezemet a kezében gusztálva
jósolt levelet, lelki betegséget,
tenyerem vonalait furcsállva
látott fájdalmat s kilencvenhét évet,
melyet e földön vert a nyakamba
Teremtőm, fenenagy szeretetében,
hogy magányos magányom maradna
majd velem, noha kardba rohanna.
