Vég
És várok éjsötét tölgyek közt valahol
földbe süppedt sírnál; pillangó araszol
körbe és virágkertet alkot. Zakatol
a csend, ám nyugvást kriptacsend sem adhatott:
élő borostyán ropog minden téglán
és dől a fal, repedésein szél jár,
ormán tüdőbajos vas angyal: vért hány.
Ide jutunk; hidegbe hull a csiszolt
beszéd. Hívnának, de munkád másokra vár
és tested foltjait nem látja szemed
s egykor lágy, érzéki ajkadnak piros
vonalára nem tapad többé soha más,
mint e föld önző csókja és majd felelsz
némán, miként nagy álmok tanúja: a hold.
