Ragyogtat a július, az évszakok rendjeként. A reptér aszfaltos, a hőség beálltával problémát jelenthet, igaz akkor jönnek a vizes tartálykocsik, nedvesíteni a betonos részeit. A vám-vízum ellenőrzést követően, egy pohárka pezsgővel kezében várja, hogy a gép utasterében helyét elfoglalja. A felszállás mámorító érzését várja az utazók mindje, legalább is azok, kiknek New York város a célprogram.
A reptér váróterméhez illő, „start-program” előtti gép, utasterében kellemetlen a hőmérséklet, – Kelvin, Celsius, míg Fahrenheit – fokban is sok. Az utaskísérők az ülések közti sávon, oda-vissza sétálva ellenőrzik a felszállás előtt az utast és a fedélzetet.
Egy idősebb úr, a turista osztályon – tweed öltönyt és olyan „Volt egyszer egy vadnyugat”-os trendként fekete csizmát visel – az utaskísérőt hívja.
– Miben segíthetek, uram?
– Ez a gép nem szállhat fel…
– Mi történt?
– Nézze, nem vagyok egy IQ-idióta, végül is okleveles kertészeti szakmunkásként szép világvárosunk zöldövezetes kialakításában… mondhatni benne voltam a projektben.
A szőke-szép nő – érdekes mód minden fiatal utaskísérő az – nem érti az utast. Így protokoll szerint, megismétli a tőmondatos kérdését. – Miben segíthetek, uram?
– Ez a gép csakis új pilótával szállhat fel. A kapitány, nem lát, világtalan.
– Igen? – Hökken az utaskísérő, fura „traumatikus élményt” ad a helyzet. A férfi nem tanúsít agresszív viselkedést, mentálisan sem hibádzik. – Kérem, kapcsolja be Ön is az öveket.
– Ez tűrhetetlen, jelentsen „vörös kódot” a reptéri főnökének.
– Egy pillanat uram, rögtön visszajövök Önhöz.
A férfi feláll, kilép a gép fedélzeti-folyosó részére. A tiszta logika vezette retorikán is érződik dühössége:
– Utastársaim, berepültem már a másik felét is a világnak. Repülhettem többek közt a Lufthansa, az Aeroflot járatain, még a Concorde-on is, mielőtt megszüntették. Így rendelkezem rátekintéssel, a gépünk mindenképpen egy új, másik kapitánnyal szálljon fel. – Az utastérben az utazók mindje a nem szólni csendjét választja, „hisz mai világunkban…”
– Uram, itt is vagyok. Szeretném megkérdezni, milyen információja van kapitányunk látását illetően.
– Kedves Hölgyem… – Az utaskísérő kosztüm kabátkája kitűzőjére pillant, majd folytatja. – Kedves Elizabeth, a kapitányunk, nem rosszul látó: abszolúte nem lát. Amikor a beszállás közben elment mellettem, a köszönésemre válaszul nem képviselt irányomban alapvető reflex-érzékszervi kommunikációt.
A légiutaskísérő, a kapitányi fülke felé indul. Úgy öt percnyi csend követte, az utasok kissé érzékenynek-idegesnek tűnnek. Amíg nem történik semmi, a relatív indulás-időt számolja egy-két turista, üzletember. Némelyek Hitchcock-i gondolattól vezetve a valaminek történnie kellett bizonyosságát hirdették, mások úgy vélték, hogy minden rendben van.
– Kedves utasok! Itt az első tiszt beszél. Kisebb technikai probléma akadt a robotpilótával, ami a gép alapvető biztonságát érinti. A légiutaskísérők segítenek a gép elhagyásában. Nincs baj, Önök egy mentesítő repülőjárattal utazhatnak tovább.
Egy lehetséges pánik-hangulat helyett, az utasok csak dühösen-ingerülten hagyják el sorra a gép fedélzetét, csendes szitokszó hallik. Állnak a reptér aszfaltján a ragyogó hőségben. A kapitány mindkét szemét, fehér vásznas-géz fedi.
Az utasok a reptéri kisbuszra szállnak – Mit történt? Nem lát a kapitányunk, mi történt? Te jó ég, ha felszálltunk volna.
Jonathan Smith a tranzit részen már a New York Times-t olvassa egy pohárka pezsgővel kezében. Közel egy óra és indulhat egy új géppel az Államokba. Mondhatni múlatja az időt, jóleső érzés, ismeretlen utastársai a reptéri suvenír-boltban egy üveg pezsgőt vettek neki.
– Ön egy hős, megmentett minket is. – „Koccint” a hideg itallal, a gyorséttermi papírpohárral.
Jóval később adták hírül: a gép kapitánya mindkét szemén részleges retina szakadás történt.
Így utazott Jonathan Smith másik járattal.
2019. március, harmadik díj
