Tintakék éjszaka jár-kel ligetünkben,
gyöngykavics csikordul léptei nyomán,
bársony köpenyébe borzongva bebújva
holdfényes ösvényen lépdel szaporán.
A fekete víznek tajtékja se fröccsen,
tört kagylóhéj hever az algás köveken,
az éj talpa alatt ha néha megreccsen,
megremeg a táj megáll a furcsa idegen.
A mélyben millió vízcsepp áramol,
útjából félrelök a fő sodorvonal,
zarándok lelkemben dacos csönd honol.
Összezárul lassan a Párka-olló,
éle közt megfeszül az élet-fonal;
a kőkereszten felriad a holló.
