A földön piacvezető kütyügyártó óriási cég királyának – aki mellesleg a mütyürkék gyártásának is királya, sőt, a mütyürök gyártásában abszolút uralkodó, mivel csak, és csakis az ő cége gyárthat a földön és az űrben, vagy bárhol a mindenségben mütyürt –, hatalmas gond nyomta lelkét, vállát és szívét. Időnként a gyomrát is. Ez utóbbit fájlalta leginkább, néha egész éjjel görcsölt, hiába vette be marokszám a fájdalomcsillapítót. Egy gyomorgörcsöktől kínzottan átvirrasztott éjszaka hajnalán elhatározta, a gondot sürgősen meg kell szüntetni, mégse mehet ez így tovább, délelőtt fontos tárgyalása lesz, és ő egész éjjel gyötrődött, szemernyit sem alhatott, elgyengült, alig áll a lábán, és tárgyalni ugyan ülve szokás, de aki alig áll a lábán, az gondolkodni sem tud ám valami hű, de fényesen, még ülve sem. Mese nincs, a gondot likvidálni kell. Mégpedig nyomban. Vagy legalábbis minél előbb.
A gond pedig lányának, az okos, a heted-hét országban párja nincs szépségű, hét nyelven beszélő, hét bölcs öreg eszén túljárni képes tizenhét éves gyönyörű lányának szívfájdító szomorúsága, búskomorsága, bánatos, könnyes tekintete, örökös szótlansága volt. Kidoboltatta tehát, és az internetre is feltette ajánlatát: ha valaki megnevetteti leányát, annak egymilliárd forint üti a markát, illetve a bankszámláját, de ha valaki pénz helyett valami egyebet kíván, az sem baj, azt is megadja, feltéve, ha az a valami elintézhető egymilliárd forinttal. Ha valaki forint helyett egyéb pénznemben akarja az összeget, esetleg aranyat, ezüstöt, drágakövet óhajtana, az sem akadály.
Lett is hirtelen hatalmas vendégjárás a kütyükirály palotájában, aki mellesleg császára, királya a mütyürkék gyártásának is. Jöttek ezrével a vállalkozó kedvű ifjak és kevésbé ifjak. A stand up világhírű művelői százával, humoristák (köztük hét humanista humorista is), többtucatnyi bohóc, törpék és óriások, udvari balgák és udvari bolondok, no, meg szép számmal gigerlik, hímringyók, selyemfiúk, kalandorok, dzsigolók és egyéb léhűtő népség. A szomorkodó leányzót megnevettetni azonban egyiküknek sem sikerült. És a vendégjárás előbb lanyhulni kezdett, aztán erőteljesen apadni, végül teljesen megszűnt. Nos, a meseszép leányka sehogy se vidult fel. Ami bizony szörnyű nagy baj ám.
Napok óta senki sem jelentkezett nevettetni. A királyi udvart már a legmagasabb tornyon forgolódó szélkakasig elárasztotta a kétségbeesés, amikor betoppant a világ legszegényebb koldusának legkisebbik fia, a tizenhét éves Buckó Béluska a kutyájával, Bohóckodó Bodrival. Béluskát a királylány elé vezették, ám amint megpillantotta a gyönyörű leánykát, úgy megilletődött, hogy megbotlott a saját lábában, és hasra esett. „Olcsó trükk” – sziszegte a szomorú hercegnő. Bohóckodó Bodri viszont azt hitte, az orraesés játszásiból történt, és játszani kezdett, ahogy szoktak. Sok-sok garast kerestek ők ketten ezzel a mutatvánnyal a városok piacain, a kutyus tehát azt hitte, most is a garasokat szolgálják meg, két lábra állva tipegett a trón felé, hasra esett, ahogyan a gazdája, aztán bukfencezett, hengergőzött, megint két lábra állt, és a többi, amíg a királylány elé nem ért. Ott tisztelettudóan a hercegnőre szegezte szemeit, és jobb első mancsát felemelte. A búskomor leányzó először döbbenten figyelte Bohóckodó Bodri produkcióját, de hamarosan félmosoly született szája sarkában, ami lassan kiegészült teljes, egész mosollyá. És amikor az ennivalóan aranyos eb felemelte jobb első mancsát, elnevette magát. Buckó Béla időközben feltápászkodott, megigazította foltos ruházatát, a hercegnő elé lépett, és így szólt: „Ne félj a kutyámtól, gyönyörű felség, sose bánt ő senkit, csak azért járult eléd, mert szeretne pacsit adni.” Butuska Bohóckodó Bodri csak állt jobb első mancsát pacsira emelve, várt türelmesen, és persze sehogy sem értette, mi a csuda ütött gazdájába, no, meg abba a kifejezetten szép kislányba. A leányzónak néhány garast kellett volna hullajtania, a gazdájának pedig néhány köszönő szót rebegnie és kész. De nem ez történt. Érthetetlen!
A koronás kislány zavartan sütötte le szemeit, szerette volna odavágni ennek a tudatlan fiúnak, az ő megszólítása nem felség, hanem fenség, a kutyustól pedig egyáltalán nem fél. De visszatartotta indulatát, miért is haragudna erre a csillogó szemű srácra, hiszen olyan őszintének látszott, ahogyan mondta, hogy gyönyörű felség. Észrevette, hogy a kutya még mindig felemelve tartja a mellső lábát. Kuncogni kezdett. Előre hajolt, nyújtotta ápolt jobb kacsóját, és megkapta a pacsit. Béluska halkan súgta: „Dobj fel egy garast, meglátod, milyen ügyesen el tudja kapni a szájával!” A lány elővette erszényét, kotorászott benne, majd szégyenkezve kérdezte: „Nincs garasom, jó lesz helyette az arany ötvenezer forintos?” De válaszra nem várt, feldobott egy sárgán csillogó érmét, amit Bodri ügyesen elkapott, aztán a gazdája tenyerébe ejtett. A kütyükirály lányának ez annyira tetszett, hogy tiszta szívből nevetni kezdet, csengő, csilingelő kacagás volt ám ez, az egész városban hallhatták. A palota népe egymás lábára taposva rohant, tolongott, hogy tanúja lehessen az oly régóta várt nagy eseménynek. Kis híján agyontiporták egymást szörnyű nagy igyekezetükben.
A két fiatal kis ideig még csevegett vidáman, aztán Bélus megkapta az egymilliárdját, és mennie kellett. De jaj, mit ér az az egymilliárdos csekk a tarisznyában, ha a szíve meg ott maradt a palotában! Mert megtörtént az a rettenetes dolog, hogy Buckó Béluska, a világ legszegényebb koldusának legkisebbik fia fülig szerelmes lett a királykisasszonyba, a világ leggazdagabb emberének hőn szeretett szeme fényébe. Búsan ballagott a legény, ment ahová a lába vitte, mindegy volt neki, hova, csak el, messzire, hátha a messzeség feledtetni tudja vele reménytelen szerelmét. Három nap, három éjszaka menekült gondja elől, étlen, szomjan, megállás, alvás nélkül, mind hiába. Ha tudta volna szegény feje, hogy a milliárdos csekknél sokkal értékesebb dolgot is magával ragadott a városból, dehogy futott volna oly messzire a palotától. De nem tudta, így hát kesergett, szenvedett, sóhajtozott és felejteni szeretett volna.
A negyedik nap hajnalán a fáradtságtól összeroskadt a világ legszebb erdejének szélén, a világ legnagyobb és legbölcsebb tölgyfájának lombjai alatt. Aludt, mint a tej, másnap hajnalig. Éppen napfelkeltekor ébredt fel.
Ott állt előtte a vasorrú boszorkány, ezer ránc az arcán, púp a hátán, rongyos rokolya, alatta agyonnyűtt pendely, felül daróc ing, foltos rékli, haja, mint egy részeg paraszt által rakott szénaboglya. Szóval úgy nézett ki, mint ahogy egy valamirevaló százesztendős boszinak kinézni illik. És amikor szóra nyitotta száját, jól látszott, egyetlen foga sincs. Hát, még amit mondott! Az sem sámli ám. „Mit henyélsz itt, te kerge birka, te, hát legény vagy te egyáltalán, megérdemled bárkinek is a szerelmét, te balga? Hercegnőbe belebolondulni, aztán világgá menni, s végül huszonnégy órát aludni egyfolytában, hát micsoda dolog ez? Szégyelld magad! Egymilliárd van a tarsolyodban, kezdjél már végre valamit vele!” Miután így megszidta Bélát, hátat fordított, odébb állt. Ahogy távolodott, úgy változott alakja, ruházata, és amint százméternyire ért, tündöklő tündérkirálylány lett belőle. A mi leteremtett hősünk felpattant. Először hitetlenkedve dörzsölte szemeit, aztán elgondolkodott. Úgy döntött, megszívleli a hallottakat. Tényleg ideje valamit kezdeni a tarisznyájában lévő vagyonnal.
Elindult, keresett magának egy szép nagy birtokot telis tele aranyalmát termő fával, potom százmilliót fizetett érte. Aztán építtetett a kert kellős közepére egy kis kastélyt, csekély kétszázmillióért.
Még mindig maradt hétszázmilliója. Törte a fejét erősen, mihez kezdjen vele, de semmi okos dolog nem ötlött eszébe. Már több mint egy hónapja töprengett, amikor kora reggel toprongyos vénember toppant be hozzá. Homlokán ezer ránc, hátán púp, szakálla a térdét verdeste. Vizet kért, utána remegő hangon könyörgött, had ehesse meg az egyik aranyalmát, ami éppen abban a pillanatban csendült meg, jelezvén, hogy abban a szekundumban érett meg. Buckó uram azonban sajnálta odaadni az öregnek az első megérett aranyalmát, egyéb eledelt ajánlott helyette, ám az agg koldus ragaszkodott az almához. Borzasztóan szívhez szóló hangon rimánkodott. Béluskának eszébe jutott édesapja, és hirtelen felindulásból mégiscsak odaadta hívatlan vendégének a kincset érő gyümölcsöt, amit az jóízűen fel is falt. „Nos, jótett helyébe jót várj, neked adom találmányomat, a Boldogság Tablettát, gyárthatsz belőle jó sokat. De arra vigyázz, hogy kis adagokban add el, és egy embernek maximum tízet havonta, mert ha minden nap beszedhet néhányat belőle a nép ostoba fia, akkor hamar megunja, és egyre többet és többet akar belőle, míg végül felfordul az óriásira nőtt boldogságától. Én cserébe csupán annyit kérek, hogy minden reggel, délben és este megehessek egy aranyalmát”.
Buckó Béluska ráállt az alkura, sőt, a kaporszakállú vénember tanácsát is megfogadta, kis adagokban, tízes kiszerelésben árusította a szert, természetesen méregdrágán a gazdagoknak, kedvezményes áron a szegényeknek, és időnként a nincsteleneknek is szétosztott néhány ezer adagot szerte az egész mindenségben, mert valamennyi galaxisban voltak boltjai. Alig fél év kellett ehhez a hatalmas sikerhez. És már-már beérte vagyona nagysága a kütyükirályét. Kellett volna még valami egyéb, szintén világhírű, sikeres termék, és akkor talán meg is előzhette volna. Márpedig az volt a célja, mert hiába dolgozott napi húsz órát, hogy feledje szerelmét, hiába a nagy vagyon, amiből bármit megszerezhetett a világon, szíve igaz vágya ugyanaz maradt: a kütyükirály lánya. Csakis ő után epekedett nappal ébren, éjjel álmában. Egyszerűen képtelen volt kiűzni szívéből, lelkéből, vagyis, hát tudatából, azaz az agyából azt a gyönyörű szép leányt. Na, majd ha én leszek a mindenség leggazdagabb embere, akkor visszatérek hozzád, rózsám, akkor majd elkápráztatlak, hajtogatta naponta százszor.
- szeptember, első díj
