- fejezet
Az erdő szélén, ott, ahol a város ujjai még kíváncsian benyúlnak a fák közé, de az utakon autók helyett már inkább mókusok, nyestek és rókák járnak, van egy pici, kerek tér. A tér közepén egy hajlott hátú vadász áll, hűséges kutyája a lábánál kuporog. A kutya selymes kőorrából már letört egy darabka, az öregember arcát benőtte a zuzmó, kalapját bepiszkították a madarak. Nem is nagyon nézegeti őket senki, csak a 24-es busz fordul meg körülöttük minden félórában egyszer.
Egy magányos szerda délutánon, két kezében egy-egy csordultig tömött nejlonszatyorral Hetedhét Hugó kászálódott le a buszról. Átcammogott az úton, de nem nézett jobbra vagy balra, és észre sem vette a szobrot, mert mint mindig, a térdéig lógott az orra. Egyedül a fülét és kopasz fejét csiklandozó napsugarak zavarták a nagy szomorúságban. Megszokta már, hogy ha épp nincs fedél a feje fölött, akkor elered az eső, havazni kezd, vagy legalábbis feltámad az északi szél. Márpedig elég gyakran előfordult, hogy nem volt fedél a feje fölött. Hugó nem volt szerencsés ember, úgy is mondhatnánk, szerencsétlen flótás volt: üldözték a felhők, megtalálták a balesetek, szívébe ki-be járt a bánat.
Megállt az út túloldalán, és türelmesen várta, hogy visszaszállhasson a buszra, amelyről két perccel korábban lekecmergett. Rajta kívül csak egy borzas, szőke kislány volt a végállomáson. A busz megfordult és megállt előttük. A kislány fürgén felszaladt a lépcsőkön, de mire Hugó megmarkolta a csomagját, a vezető becsukta az ajtókat. A busz kigördült a megállóból és elzötyögött a belváros felé.
Hetedhét Hugó nem mérgelődött, nem rázta az öklét a busz felé, csak bánatosan felsóhajtott. Órája nem volt, nem tudta, mennyi az idő, így nem is sietett sehová. Hasa erősen korgott, és a nap is ferdén pislogott a hegy mögül, ezért úgy gondolta, késő délután lehet. A menetrendre pillantott, aztán legyintett, és elindult az erdő felé. Ha nem is olyan kényelmesen, mint a városban, azért egy éjszakát itt is el lehetett tölteni. Főleg, ha nem esik az eső. Márpedig Hugó nagyon remélte, hogy aznap éjjel nem fog esni.
*
A borzas, szőke kislányt, aki Hugó előtt felszállt a buszra, Rikinek hívták, és nemcsak borzas volt, hanem maszatos is. Orrát a busz ablakához nyomva bámulta az utcát. Még nem járt iskolába, de már el tudott számolni kilencig, ami azért volt nagyon szerencsés, mert pont ennyi megállót kellett utaznia hazáig. Esténként alig volt felszálló, leszálló meg egy se, ezért a busz néha meg sem állt, csak elsuhant a táblák mellett. Riki nagyon figyelt, nehogy eltévessze a számolást, így nem volt ideje eltöprengeni azon, hogy Hetedhét Hugó miért maradt ott a kövér szatyrokkal a buszmegállóban.
Nem ijedt meg Hetedhét Hugótól, mert hiába volt koszlott a ruhája és rendetlen a szakálla, az arca egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Riki nem félt semmitől, sem a pókoktól, sem a verekedős fiúktól, de még a szomszédban lakó Manyi nénitől sem, pedig a mama szerint neki kivehetős fogai voltak. Riki azt gondolta, az ilyesmi biztos rettentő praktikus, főleg ha nemcsak kivenni lehet őket, hanem visszatenni is. Például ha az ember fagyit akar enni, előtte kiköpi a fogait, hogy ne fájjanak a hidegtől, aztán visszateszi őket, és elrágcsálja a tölcsért. El is határozta, hogy ha nagy lesz, ő is szerez majd kivehetős fogakat.
Riki egyetlen lénytől félt az egész világon: Dínótól, a nagy rottweilertől, aki az utca végében álló rózsaszín ház kertjében lakott. Dínó nem volt sem zöld, sem pikkelyes. Fényes, fekete szőre szorosan simult izmos testére, egyedül a feje hasonlított kicsit egy tirannoszauruszéra. Fogai valószínűleg nem voltak kivehetősek: fehéren villogtak, és a legvastagabb drótkerítéssel is elbántak pár nap alatt. Most is egy vadonatúj lyukon keresztül ugatott a túloldali bokrok árnyékában surranó Rikire.
– Ne ugass, mert megmondalak a Búbanyának! – A kislány suttogva fenyegette meg a kutyát, aztán besurrant a házuk kapuján.
*
Búbanyának bezzeg fogalma sem volt arról, hogy Riki éppen őt emlegeti, sőt talán arról sem, hogy Hetedhét Hugó vészesen közeledik a rejtekhelyéhez. Ami azt illeti, ezekben a percekben Búbanya olyan hangosan horkolt, hogy a barlangját aligha lehetett rejtekhelynek nevezni. Hugó figyelmét nem is kerülte el az éktelen zaj. Először azt hitte, egy fűrésztelephez közeledik, aztán gyanakodni kezdett, hogy hamarosan keresztezi a kisvasút nyomvonalát, és csak amikor már a tisztáson, a barlang bejáratánál állt, akkor jött rá, hogy emberi hangot hall.
– Khm, hahó, van itt valaki? – kiáltott Hugó, mert igen udvarias ember volt, és ugyan neki magának nem volt otthona, tudta, hogy a máséba nem illik hívás nélkül belépni.
– Zrhrrrr – hangzott a válasz a barlang belsejéből.
– Hahó, Hetedhét Hugó vagyok, tisztelettel! – kiáltotta Hugó még hangosabban.
– He? Ho? Hetedhét? Hugó? – kérdezte egy rekedtes hang.
– Az bizony, és éjszakai szálláshelyet keresek.
– Itt bizony nem maradhat – vágta rá a hang.
– Pedig nagyon kényelmes barlangnak tűnik – tűnődött Hugó. – Szinte rejtekhely. Mondja, pókok vannak odabenn?
– Kényelmes a barlangom, de nem kiadó.
– Biztosan van egy kis hely ott nekem is. Igen jó lenne, mert esőre áll. Vagy ha most éppen süt is a nap, hamarosan esőre fog állni, mert elhiheti nekem, ha én szabad ég alatt alszom, akkor mindig esik.
– Maga meg azt hiheti el nekem, hogy rajtam kívül senki sem fog ebben a barlangban aludni. Még a pókjai sem.
– Nem bánná meg, ketten hamar belehelnénk ezt a kis zugot. Jó meleg éjszaka lenne.
– Na, majd pont a maga leheleténél akarok melegedni!
– Ahogy gondolja – mondta Hugó kicsit sértődötten. Mivel udvarias ember volt, nem erőltette tovább a dolgot, inkább leült a barlang elé a földre, és kotorászni kezdett a táskájában.
– Most meg mit csinál? – kérdezte ellenségesen a hang.
– Megéheztem, ha nem bánja.
– És itt akar enni?
– Hát, ha már ilyen kedvesen meghívott…
– Dehogy hívtam! Egyébként mi van magánál?
– Különleges finomságok – mondta Hugó, azzal előhúzott egy paradicsomostonhal-konzervet, és diadalmasan felmutatta.
– Ha azt ideadja, mondok magának egy helyet, ahol alhat.
– Igazán? – élénkült meg Hugó. – Jó helyet? Tisztát? Szárazat?
– Tegye csak le azt a konzervet a földre! – mondta a hang határozottan. – Úgy, most pedig lépjen egy lépést hátra. Ha elindul azon a csapáson jobbra, akkor három perc múlva elér egy kapuhoz. Azon menjen be, és keresse Gizikét.
– Álljon meg a menet! – vakarta meg a fejét Hugó. – Ha ott olyan jó, akkor maga miért van itt?
– Ahhoz magának semmi köze. Na, most menjen, ne fárasszon tovább.
A barlang bejáratában megjelent egy bakancs orra, beljebb húzta a tonhalkonzervet, majd kis idő múlva újra felharsant a fűrészelésszerű hang. Hugó megrántotta a vállát, hátat fordított Búbanya rejtekhelyének, és elindult az ösvényen.
Részlet a szerző A Kóbor Szálló című ifjúsági regényéből
Kiadó: Pozsonyi Pagony/Tilos az Á Könyvek
Illusztrátor: Molnár Jacqueline
Molnár T. Eszterrel készült interjúnkat a 630. számunkban olvashatták. (2018. 09.06-án jelent meg)
