A Jókai Klub „Hegyvidéki mesék” címmel az idei évben is meseíró pályázatot hirdetett budapesti általános iskolák alsó, illetve felső tagozatos tanulói részére. Ebben az évben Molnár Krisztina Rita író, költő „Hol a legjobb élni” című mesekezdésének folytatása volt a feladat.
Ha a kedves Olvasó elég játékos, a szövegben elhelyezett csillaghoz (*) érve megpihen, és gondolatban befejezi a mesét. Majd elolvassa a szerző befejezését. Nagyon kedves játék lesz.
A zsiráf pontosan tudta, hogy mindennek az üzenet az oka. Amit azon az utolsó hajnalon talált. Amikor szokása szerint a folyóhoz ballagott. Minden áldott napot a folyónál kezdett. Első lábaival beleállt a hűvös, kristálytiszta vízbe, kémlelte egy darabig a túlpart fáit, aztán lehajolt a víztükörhöz, hogy szomját csillapítsa.
Azon a reggelen azonban, miközben a hűs vizet nyelte, különös tárgyra lett figyelmes. A folyómeder szélén halványzöld palack ringott egy vízbenyúló fagyökér göcsörtjein fennakadva.
A zsiráf meghökkent. Orrával óvatosan megbökdöste az üveget. Aztán a szájába vette. Meg sem állt Jeromóig.
Jeromó a fák közt élt és ember volt. A zsiráf barátja. Még borjúkorában mentette meg. Ő szabadította ki a törött lábú zsiráfborjat az orvvadászok csapdájából. A zsiráf most letette a palackot Jeromó kunyhója elé és orrával megkocogtatta az ablakot. A férfi álmos arccal lépett ki a kunyhóból. Amikor észrevette a zölden csillogó üveget a lába előtt, felkiáltott.
– Üzenet..! Lássuk csak…
Egy hosszú bottal kipiszkálta az üvegből a feltekert papírlapot. Miközben a levelet olvasta, hol összeráncolta a homlokát, hol töprengő tekintettel az égre bámult. Végül így szólt:
– Elutazunk. Van kedved velem tartani?
A zsiráf bólintott.
*
Másnap indultak útnak. Hosszú, ringatózó hajóút várt rájuk, volt hát idejük beszélgetni.
– Azt hiszem, még soha nem beszéltem neked a gyerekkoromról. Igaz?
– Igaz – bólintott a zsiráf. – Általában csak az én gyerekkorom került szóba. Hogy milyen kicsi voltam, amikor megmentettél. És mennyivel rövidebb volt akkoriban a nyakam. Meg én is. Hogy épp akkora voltam, mint most te.
– Az embergyerekek sokkal kisebbek, mint a babazsiráfok. És ha hiszed, ha nem, egyszer én is voltam kisbaba.
– Neked mindent elhiszek, Jeromó, de azért nem könnyű elképzelnem. Mert olyan, mintha te mindig is ekkora lettél volna, mint most, mindig lett volna a szakállad, meg ezek a vidám ráncok a szemed körül, és mindig ilyen erős lett volna a kezed, és… mivel te mindig okos vagy, és tudod, hogy mikor mit csináljunk.
– Hm. Gondoltam, hogy így tűnik neked. De egyszer én is megszülettem, volt anyukám, apukám és két testvérem. Nagyon várták, hogy világra jöjjek. Nem gondolták, hogy vándornak születek, de még beszélni sem tudtam, amikor már arra készültem, hogy egyszer majd útra keljek.
– Hogy engem megments? – kérdezte a zsiráf érdeklődve. Jeromó elmosolyodott.
– Valószínűleg ez is lehetett az oka. És ki tudja, mi még? Az biztos, hogy nem hagytam magam meleg takarókba bugyolálni, és nagyon hamar kinőtt a fogam. Ahogy két lábra tudtam állni, sokkal idősebb koromban, mint amikor te fölálltál először, ki akartam menni a kertbe. Nagyon gyorsan megtanultam minden olyasmit, ami ahhoz kell, hogy az ember életben maradjon, ha egyedül találja magát a vadonban. Vagy a világ egy olyan pontján, ahol nem ismer senkit, és csak magára számíthat.
– Mintha nekem kellene egy olyan helyen laknom, ahol nincsenek fák? – próbálta megérteni a zsiráf Jeromó szavait.
– Valahogy úgy. Megtanultam fára mászni, ásni, sőt, főzni is. Az édesanyám, amikor látta, hogy mennyire szeretnék mindent magam csinálni, megengedte, hogy megpróbáljam, amit csak lehet. Még nem voltam iskolás, amikor már tudtam tüzet rakni vagy tojást sütni. Egy-két év múlva megtanultam halat fogni és el is tudtam készíteni. Azt hiszem, mindig is vártam, hogy végül útra keljek. Szerettem volna megismerni mindent, és legyőzni az elém kerülő akadályokat. Mintha tüzet raktak volna bennem, ami úgy fűtött belülről, akár egy régi gőzmozdonyt a kazán. És napról napra azt zakatolta bennem: Készülj, indulj, ne nézz vissza, csak előre, bátran!
– Nagyon furcsa… – mélázott el a zsiráf. – Én még soha nem éreztem ezt. Én szeretek ott élni, ahol élünk, a folyó közelében, a kunyhód melletti tisztáson. Hiszen mindenünk megvan ott, amire csak vágyhatunk. Tiszta víz, tágas szavanna, lombok nekem és hal neked… Nem hiányzik onnan semmi.
– Bizonyára azért érzel így, mert nem vándornak születtél. És mert… hát igen, azért, mert neked én vagyok a családod. Az igazi szüleidre nem emlékszel. Sajnos. Amit nagyon bánok. Az is igaz, hogy jó helyünk van. De tudod… – Jeromó hallgatott egy sort. A zsiráf pedig természeténél fogva nagyon türelmes volt, így szép csöndben megvárta, hogy Jeromó a gondolat végére érjen. Máskor is előfordult, jókat tudtak hallgatni is együtt. Addig is azon morfondírozott, mi lehetett abban a mindent megváltoztató levélben. Mert valami olyasmi lehetett, ami nagyon fontos Jeromónak, ha egyszer úgy döntött, otthagyják a legbékésebb folyópartot. Aztán Jeromó újra megszólalt.
– Amikor megszülettem, kaptam ajándékba egy kis, puha játékot. Az embereknél ez így szokás. A gyerekeknek mindenféle szeretgetni való, bolyhos állatkát ajándékoznak. Nekem is volt, több is, kaptam mindenféle rokonoktól később egy csomót, de ezt szerettem a legjobban. Amelyiknek a formáját, a színét, az érintését születésem óta ismertem. Évekig velem aludt. Vagyis én aludtam vele. Annyira megszoktam, hogy nem tudtam megválni tőle. Akkor is velem volt, amikor végül útra keltem. Nem vittem sok mindent magammal, mert valójában az ember egész kevés dologgal beéri, de ezt a kis kopott plüsst őrzöm. Látod? – Jeromó belenyúlt jókora, zöld vászonzsákjába, kotorászott benne egy darabig, aztán szokatlanul finom mozdulattal előhúzott egy sárga, barna foltos, arasznyi valamit.
– Ez… ez… nahát! – hökkent meg a zsiráf. Nem hitt a szemének. Jeromó egy irinyó-pirinyó zsiráfot tartott a kezében.
– Nem csodálom, hogy meglepődtél. Meglepő is. Az édesapámtól kaptam. Akit nem láttam már hosszú-hosszú évek óta. Ahogy az édesanyámat sem. Ő írta a levelet. Mert már csak ebben a palackpostában bízott. Hogy valahogy csak rámtalál. És mert nagyon hiányzom neki. Azt írta, ha ez a levél elér, az biztosan csoda lesz, de akkor abban is biztos, hogy mindent meg fogok tenni, hogy láthassam őt. És… ebben teljesen igaza volt. Ahogy sok minden másban is. Ahogy édesapámnak is. Itt van például ez a zsiráf… Mintha tudta volna előre…
– Értem – hüledezett a zsiráf. – Akkor ezért… ezért utazunk… hogy… hogy te is otthon lehess. Igaz?
– Igaz – bólintott Jeromó. – Mert, ha térdig ér majd a szakállam, az édesapám dörmögő hangja és az anyukám illata akkor is hiányozni fog. Ahogy a tökfőzeléke is. Mert azt az egyet nem tudok főzni – nevette el magát Jeromó, hogy erőt ne vegyen rajta a szomorúság.
A szerzővel készült interjúnkat a 633. számunkban olvashatták. (2018. 10.18-án jelent meg.)
