I.
Szürke homálykabátjába kucorodva
várja a reggeli napsugarat.
Jó szó helyett az is melegít,
mint egy „karéj kenyér”– gondolat.
Leheletéből még kigőzölög egy bodros álom;
szúrós magánypárlat.
Várat magára a nap,
körötte az aszfalton
feketeruhás cseppek hada gyűlik ravatalra…
Gyomrában az éhség már önmagát marja,
sem mozdulni sem enni nem mer,
vér-ízű forgatagban fuldoklik az Ember.
II.
Már mosolyt sem koldul.
Szinte csak vakolatnyi a fal, ócska
kabát a takarója.
Gondolta,
pár órányi vánkosnak elég pont.
Körberajzolt teste köré álmodik otthont,
míg a halottszállító a sarkon befordul.
