Egyszer a szikra, ki balgán nagyra vágyott,
Kipattant az éltető, s ölelő lángkarokból.
Felszállt a magasba. Ám a sötétben félni kezdett.
Egyedül volt. Fázott. Végül megfagyott.
A koromszemcsét a szél messzi elsodorta.
Nem úgy azt, mit könnyelműn elhagyott.
Már nem látta többé, hogy a tűz, amit lenézett,
Nélküle is még sokáig lobogott.
Ha újra kezdhetné, megbújna tán a tűzben,
Meghallgatná övéi marasztaló szavát.
Nem mondaná: Ugyan, mi lesz itt belőlem?
Hideg hamu, legfeljebb langyos zsarát!
Bár ki tudja… Kinek szíve egyszer nagyot lobbant,
Kit vágya sarkall repülni, gyújtani,
Aki szembe mer szállni a sötéttel,
Szabad- e, kell- e visszatartani?
Kinek a tűz nem elég forró, – meglehet buta,
Ámde épp attól kapta túlcsordult hevét!
Pusztulása lenne az is, ha maradna.
Fénye veszítetten keresné csak helyét,
S nem élhetné saját, bár szikrányi életét.
Tanulság? Kinek- kinek vérmérséklete szerint:
Ahogy egy misztikus, nagy mesekönyvben van megírva,
Marad, vagy indul. Dönt, s az lesz a sorsa.
A nagy tüzekből gyakran pattan ki újabb szikra.
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
