Naspolya nem töri fel szám,
kertem csendjétől idegen
a harsány szó, s a szívet melegítő
gyermekkacagás.
Színtelen élek, mint mind, ki csalódott,
élete íve is egyre hanyatló, –
már csak a lejtő,
s várja, hogy eljő
a körmeszakadt zuhanás.
Fogytán az erőm,
s e vérző alkonyi órán
szemem sugarából, lásd
kihunyóban a fény.
Nem hallod mégse a jajszavam, átkom,
tűrni tanított a sors, a magányom,
s egyszerű elvem, a csendes alázat
hűti a lázat:
él még e kertben az őszi remény.
Lehetne sírvers is,
no de csaltam:
engedtem, hadd zsongjon e dallam,
szél fújta levél, metronóm idő.
Fájt ma kicsit a lelkem, az élet,
de ennyi volt, semmi gond,
elmúlt, sose félek,
már enyhül az arcon a ránc, a redő.
Ha eljön a reggel,
pörögjön ezerrel,
sodorjon magával a most, a jövő!
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.