Csak ült és várta a halált. Egyelőre hiába. Felülről és balról egy lapulevél takarta, jobbról és hátulról a magasra nőtt fű és egyéb gyomok. Szemből ferdén sütött rá a délutáni nap. A közeli földútról mégsem láthatták, mert egy útszéli csipkebokor úgy terpeszkedett előtte, hogy megakadályozta a kilátást, egyúttal a rejtekére való belátást, de a bokor fölött átfért a melengető napsugár. Az éhséget és szomjúságot már nem érezte, csak a fájdalmat, ami időnként megremegtette a testét. Csukott szemmel várta a halált. Egyszer mégis fölpillantott, valami különös megérzés hatására.
Meglátta az égen lustán köröző ragadozó madarat. Ő lesz az? Ő a halál? Néhány pillanatig nézhette csak. A madár hirtelen lecsapott, tőle jó messzire, majd újra fölemelkedett, karmai között a visító zsákmánnyal. Nem ő az. Még tellett erejéből egy lemondó sóhajra.
Neszeket hallott az út felől. Egészen enyhén a föld remegését is érezte a léptek alatt. Aztán hangok. Emberi hangok.
– Valahol itt kell lennie az elosztó csapnak. A térkép szerint.
– Nem valószínű, hogy ott lesz, de megnézem a bokor mögött is.
– Nézd!
A hangban nem volt lelkesedés. A léptek közeledtek, majd közvetlenül előtte megálltak. Nagy erőfeszítéssel újból fölpillantott. Két sáros bakancsot látott. Tudta, hogy ember, de nem volt képes följebb emelni a tekintetét. „Te vagy a halál?” – akarta kérdezni, de csak egy alig hallható nyikkanás jött ki a száján. A két sáros bakancs tulajdonosa is csak értelmetlen dünnyögést hallatott.
Becsukta a szemét. Mindegy. Ennél jobban már nem fájhat semmi. „Csak legyek túl rajta”. Érezte, hogy fölemelik. „A halálnak gyöngéd keze van” – gondolta. A gyöngéd kéz betuszkolta a kabátja zsebébe.
– Itt van! – rikkantotta egy távolabbi hang. – Az út másik oldalán, mint a térkép jelöli, és vagy 100 méterrel arrébb.
– Azért vagyunk, hogy kijavítsuk a közműtérképeket, nem?
Majdnem jól érezte magát a halál zsebében. A nap lemenőben, a szél föltámadt, de a zsebben sötét volt, a kinti hűvös nem hatolt be oda. Egy darabig mentek, aztán a halál leült valahova, és az a valami megindult alattuk. Ha még működött volna benne az életösztön, biztosan megijedt volna. Talán 20 percig haladtak így ülve, majd a halál elköszönt a társától és újból gyalogolt néhány percig. Aztán valami nyikorgást hallott, és szagok özöne zúdult rá. Rengeteg étel ezerféle szaga. Most a fájdalomnál is erősebb volt az éhség. A halál rápisszegett, és megnyugtatóan a zsebéhez simította a kezét. Nem moccant egy darabig.
Megint az utcán ment vele a halál. Érezte, hogy a szél megerősödött, de csak friss levegő formájában jutott be hozzá, borzongató hidege kívül maradt. Újból bementek valahova, újabb szagok és hangok érték el. A hangok! Sok-sok gyerek észvesztő zsivaja. Föltámadt benne az élni akarás. Ki kell jönni a halál zsebéből! El kell futni, el kell bújni! A gyerekek veszélyesek!
A halál újra rápisszegett, és nyugtatóan simogatta a zsebén keresztül. Aztán egy éles, de nem túl kellemetlen gyerekhang:
– Mi van a zsebedben?
– Meglepetés. Otthon megmutatom.
Megint utca, majd ajtó vagy kapu csikorgása, újabb ajtó, valami pittyegés után megindult velük fölfelé az a valami, amibe beléptek. Az élni akarás újból jelentkezett, vizelési inger formájában. De szabad-e a halál zsebébe pisilni? Nem tudta. Viszont úgy gondolta, nem érdemes. Egy lépést sem tud odébb menni a szűk zsebben. Még a halál állapotában sem szeretett volna a saját vizeletében ücsörögni. Úgy döntött, tartja, amíg bírja. Újabb zajok, kulcscsörgés, ajtónyikorgás, új szagok. A halál gyöngéd keze kiemelte a kabát zsebéből, és egy állott szagú rongydarabra tette. Boldogan engedte el magát, majd remegő lábakkal odébb botorkált a rongyon, a lehető legtávolabb a tócsától. Tudomást sem vett a gyerek éles hangú visításáról.
– Kiscica! Kiscica! Az enyém? Ugye, az enyém?
– Még nem tudjuk. Holnapra kiderül – dörmögte a halál.
Itt egy kicsit elvesztette a fonalat. Arra ébredt, hogy langyos vízbe mártják, valami erős szagú kenőcsöt habosítanak föl a szőrén. Erőtlenül kapálózott egy kicsit, de a halál reszelős hangja megnyugtatta. Ha vízben kell meghalni, akkor vízben hal meg. De nem halt meg. Lemosták róla a habot, puha frottírba tekerték. Érezte a gyerek simogató kezét és teste melegét.
– Tartsd erősen! – dörmögte a halál.
Néhány perccel később valami langyos és rugalmas anyagot dugtak a szájába, ami egy pillanatig anyja emlőjére emlékeztette. De ez a valami büdös volt és rossz ízű. Dühében ráharapott. Édes, testmeleg tej ömlött a szájába. Önfeledten szopni kezdett. Mielőtt eljutott volna a tudatáig, hogy furcsa, keserű mellékíze van a tejnek, megint elaludt. Lámpafényben ébredt. Eleinte föl sem fogta, hogy nem érez fájdalmat. A halál a konyhában tett-vett, a gyerek hangja és vízpacsálás távolabbról hallatszott. A halál elrakta az elmosott és megszárított edényeket. A vacsora maradékát betette a hűtőbe. Hamarosan a gyerek is előkerült.
– Alhat velem?
– Előbb mutasd meg neki az almot!
A gyerek fölemelte és kivitte a fürdőszobába. Azonnal tudta, mit kell kezdenie a macskaalommal. A halál utánuk jött, s valami puha, langyos nedvességgel megtörölgette a fenekét. Kicsit emlékeztetett arra az érzésre, mint amikor az anyja tisztogatta.
– Lehet, hogy neki is meghalt az anyukája? – a gyerek hangja megtelt könnyekkel, pedig igyekezett elfojtani a sírást.
– Nem tudom – felelt a halálnak vélt ember.
– Ez olyan igazságtalan! – zokogta a gyerek. – Egyetlen anyukának sem szabadna meghalnia.
– Ez nem az anyuka hibája. A világon egyetlen anyuka sem akar meghalni. A halál csak elragadja.
– Utálom a halált!
Szóval mégsem ez a halál. Már nem fáj, ami eddig fájt. Nem éhes, nem szomjas, minden szükséglete kielégült. Ha ez nem a halál, akkor micsoda? Az élet! Villámlott bele a felismerés. Most kezd majd élni. Örömében táncra perdült és énekelni kezdte saját költeményét, amit abban a pillanatban talált ki. A gyerek abbahagyta a sírást. Előbb csak elmosolyodott, majd fölkacagott.
– Utálhatod a halált – ölelte magához a tévesen halálnak vélt ember a gyereket. – De közben szeresd az életet. Akkor az élet is szeretni fog téged.
A kölyökmacska úgy döntött, mindhalálig szeretni fogja az életet. Ezt a kettőt egészen bizonyosan.
2019. október, első díj
