Egyenes tartású, büszkén járó, izmos férfi lépked át az úttesten. Közelebb lehet a hetvenhez, mint a hatvanhoz, de hosszú, fehér szakálla nem öregíti, inkább tekintélyt kölcsönöz alakjának. Sehogy sem illik ebbe a falusi környezetbe. Híres festőművész, esetleg filmsztár lehetne, vagy festőművészt játszó színész egy olasz neorealista filmben. Lelassítom a kocsit, majd megállok mellette, utána nézek, és látom, hogy egy csapat libához igyekszik. Széttárja a karját, a szárnyasok köré sereglenek, beszél hozzájuk, amazok lelkesen visszagágognak, szemmel láthatóan értik egymás nyelvét. A visszapillantó tükörben látom, hogy mögöttem átkelnek az úton együtt, majd az árokparton megállnak. A libák legelésznek, gazdájuk kedélyesen sétálgat mellettük, óvja, figyeli a fehér sereget. Lehetnek így vagy húszan. Ámulva bámulok, kiszállok a járgányból; meg kell ismernem ezt a furcsa kompániát!
No, mint megtudom, Pista nem színész, se nem piktor, hanem egy nyugdíjas egykori MÁV-alkalmazott. Tanult ember. Egyedül él a sarki nagy házban, amit eltakarnak a lombok. Fák, bokrok mindenhol, ám a kissé gazos kert inkább tűnik vadregényesnek, afféle ősi földnek, amit nem kell rendezni, mert úgy jó, ahogy a természet a maga törvényei szerint elrendezte. Meg amúgy sincs asszony a háznál, özvegyként él az ember, a két gyerek és az unokák a megye távolabbi részein laknak.
– Hogy jött a libatartás, Pista bátyám? – kérdem, s megsejtem, hogy egy jópofa különccel állok szemben.
– Amikor meghalt az asszony, nagyon egyedül voltam, a gyerekek is csak ritkán jönnek, kellett a társaság. Disznóra nem vágytam, van abból éppen elég. A tehén nagy és lomha állat, a tyúkok kicsik és buták, a kacsák meg hápognak. Kutyám már volt pár, mindet elsirattam, nem kell több szomorúság nekem. Rájöttem, hogy a liba a legjobb állat. Harcosak, jó házőrzők, és még finomak is. Meg okosak, bár makacsok.
– Látom, hogy elfogadják, sőt szeretik magát!
– Ragaszkodnak hozzám, inkább úgy mondanám. Látja ott azt a gúnárt? Na, ha ő úgy akarja, akkor engedelmeskednek nekem. Mert a liba előtt csak a gúnárnak van tekintélye. De az néha úgy csinál, mintha nem nézne ide, és hagyja, hogy úgy érezzem egy kicsit, hogy én vagyok a főnök. Összebeszél a libáival, hogy most a Pistának engedelmeskedjetek, hadd örüljön a vén bolond. De azért nem ereszti túl hosszúra a pórázt a nyakamon a vén kujon.
Pista kacag, én meg vele nevetek.
– De a legjobb, hogy védik a portát. A Tibi postásról a minap majdnem lehúzták a gatyát, jobban fél az a libáktól, mint a kutyáktól. És ide már nem jön a díjbeszedő! Nincs is áram nálam. Mert négy éve kétszer is túlszámláztak, aztán amikor reklamáltam, rám küldték a rendőrt. Igaz, a végén elismerték, hogy nekem volt igazam, de hónapokba telt a pereskedés, engem meg szétvetett az ideg. Na, akkor elhatároztam, hogy ezek tőlem soha többet egy fillért nem kapnak. Inkább kiköttettem az áramot. És ha levágok egy libát, megeszem, mielőtt megromlana. Látja, nem eladásra szánom őket, hanem magamnak. Vénségemre nem függök senkitől és semmitől!
Hatalmas gágogás szakítja félbe a vidám, büszke ember mondókáját.
– Na, békén hagyom, menjen csak, reklamálják a barátai. – De ő csak nevet.
– Csak zavarja őket, hogy nem rájuk figyelek. Leginkább a gúnárt. Azért nem barátok, mert a barátait nem eszi meg az ember, igaz?
Libás Pistát hátra hagyom, tudom, hogy úgyis fogok még vele beszélgetni. Azzal a jó érzéssel hajtok hazafelé, hogy találkoztam valami ritka lénnyel: egy szabad emberrel.
