Tavaszt sírnak kanyargó folyók,
gyökeret vetett part menti fák,
álmosan ébred az árva világ.
Szálanként őszültem meg a télben.
Vad viharok, dermesztő szelek
leheltek rám, csillag nélküli égboltokat.
Hátat mutatva sivár földnek,
megyek feléd, szirmait bontogató nyár.
Hosszúra nyúlt jegenyék fölött
hiába káráltok, varjak!
Magasan jár a Nap,
hát eredjetek!
Rakjatok fészket más hazában.
Sirámoktól hangos az erdő,
búslakodnak a lomb hullajtó fák,
ködfelhőt fúj a szél, az elárvult mezőségre.
Vércse száll, magas hegyek ormain túl,
kitárt szárnyain, napfény suhan.
Nem rabolni jön.
Hazahívták a szelek.
Kondul a harang
a templom tornyán, várnak
a dombok, lankás tájak,
hegyek között megbúvó kis falum,
hol a Duna kanyarog, szelíden medrében.
