Négysoros válasz
Koleszár Lillának
…egyre csak úszom szembe az árral: senkise járt még
ott, ahová nekem eljutnom kell és kire várnék?
Alkonyodom már s mégis a vágyak rabja maradtam:
mondd, mi legyen kicsi lány – ifjúságom tovaszállt rég…
I.
Őszi napfény
…nem is tudom hová merültek éveim, ifjúságom?
a múlt pergő porát hiába hallgatom – haszontalan;
csak hull Kronosz konok homokja s elfedi elmúlásom…
Az út, melyen eddig jutottam – elhagyott, halálosan
fáj már testem, ködből épített álmaim leomlanak;
nincs hit, remény. Hegyről gurultam sziklaként, magányosan.
Ha bár komor korom sötétbe ívelő eszményeket
gyárt, hol magány tanyáz, sohasem változom s barátaim
ma még velem vannak. Túlléptem életem határait,
de még megül szemem virágba boruló erkélyeken.
Lágy, zöld napfény kereng túlterhelt éterek hullámain,
sok új kaland szalad felhúzott óramű-érzéssel
s a szent püspök keze emelte feszület mélységben
a nagy folyón hajók vontatják gyöngyöző uszályaik…
