Hegyi Barbara művészi pályája a legnagyobb színészekkel kapcsolódik össze. Neves szakmai körök időről időre neki ítélik a színészóriásaink emlékére alapított díjakat. Sokoldalúsága minket nézőket is elkápráztat, ám amiben leginkább hasonlít a legnagyobbakra az, hogy Hegyi Barbara is igazi erős egyéniség, mint amilyenek ők is voltak.
A Vígszínházban beszélgettünk.
Fedél Nélkül 2019. május 02. 647. szám
„A kihívás mindig öröm”
Interjú Hegyi Barbarával
Gyermekkorát filmes közegben töltötte, elsősorban édesanyja révén, aki díszletépítész, de bizonyára híres operatőr édesapja kapcsán is. Természetesen adódott ez a pálya, nem is akart soha más lenni, mint színész?
Az már kideríthetetlen, hogyha vasesztergályos lett volna az apám, és ha anyám is másik munkát végez, ez akkor is ilyen erővel tör-e rám, de az ismerős közeg hatására természetes volt, hogy ezt a számomra izgalmasabb pályát válasszam, noha nyelveket is tanultam, és a Külker Főiskolára is jelentkeztem egyidejűleg a Színművészetivel.
Idestova harminc éve van a pályán. Bizonyára voltak fontos pontok, mérföldkövek az életében.
Nem feltétlenül mérföldkövek, de sok meghatározó pont volt a pályámon. Emberek, előadások, helyek, színházak, darabok, szerepek. Meghatározó volt a főiskolai közeg, a hangképző tanárom, Bagó Gizella, aki a mai napig fontos az életemben. Nagyon fontos volt Léner Péter a József Attila Színházban, a Vígben Marton László és Eszenyi Enikő. Sokat jelent, hogy a Spirit Színházban is játszhatok. Jó a változó közeg, folyamatos frissülést, megújulást jelent.
Régebben sokat filmezett is, az Életképek című sorozatot az egész ország imádta. A színház fontosabb az életében, mint a film?
Jó volt filmet forgatni, másért érdekes és izgalmas, mint a színház, mert a filmnek más a játékszabálya, a felépítése. Az Életképeket mi is nagyon szerettük. Nagyszerű kollégákkal dolgoztunk együtt, fantasztikus szerepekkel, és az egészet magunkra tudtuk húzni.
Más azonban megjelenni színpadon. A Vígszínházban esténként ezer ember nézi az előadást, de más a Pesti Színház, ami a Víg kamaraszínháza, ahová hatszáz néző fér be, újabb lépték fönt a házi színpad, hatvan férőhellyel. Mindegyik különböző arányban kér belőlem.
Rengeteg darabban játszik folyamatosan. Mondana pár szót a legújabb szerepeiről?
Utolsó bemutatónk a Pesti Színházban egy Ibsen darab, a John Gabriel Borkman, Valló Péter rendezésében. A szerepem Gunhild, egy tragikus sorsú, megkeseredett asszony, tragikus kapcsolatokkal, a menekülés lehetősége nélkül. Nagyon szeretem ezt a szerepet és az előadást, mely megmutatja, hogyan írja felül az élet az emberek szándékát. Ezt megelőzően, októberben mutattuk be Bulgakov Bíborsziget című darabját. Hegedűs D. Géza rendezte, egy furcsa vígjáték, színház a színházban, némileg politikus felhangokkal. Nagyon izgalmas ezt ma játszani, figyelni, hogy mit mond a mának.
Az idén Ön kapta meg a Páger Antal-színészdíjat, emlékgyűrűt.
Mindig meghat, ha megdicsérnek vagy kitüntetnek, nagyon jó érzés.
Még játszhatott együtt Páger Antallal.
Az Elveszett paradicsomban, Téni bácsi utolsó szerepe volt, nekem pedig az első. A főiskola második évében a hangom miatt adtak ki. Menjen, talán megszokják! – mondta az osztályfőnököm Békés András.
Egész jól megszoktuk! Imádjuk.
Rengeteg munkám van benne, hogy elhiggyék, hogy valaki ezen a hangon egyáltalán tud beszélni.
A díjat az a színész kaphatja, akinek játékára jellemző a págeri hitelesség és eszköztelenség.
Páger Antal példakép az Ön számára?
Nem, ezt nem mondhatom. Azt gondolom, hogy Páger Antal személyisége meghatározó volt. Szerintem nagyon fontos, hogy egy színésznek legyen erős személyisége, ami tovább tölti a szerepeket, és egyedivé képes tenni. Az ő esetében ez feltétlenül így volt, én csak törekedni tudok rá. Erre a pályára egyéniségek kellenek.
Művészetét sok díjjal ismerték el, kezdve a Jászai Mari-díjjal, majd elnyerte az Ajtay Andor-emlékdíjat, a Ruttkai Éva emlékgyűrűt, és elsőként kapta a Psota Irén-díjat. Ha saját maga számára kell megfogalmaznia, mi jelenti Önnek a sikert?
Ezek a színészdíjak csodálatosak! Az, hogy egy napon emlegetnek velük, igazán megtisztelő, számomra alig hihető, de jó érzés. A magam számára feltétlenül siker, hogy még mindig szeretem csinálni, hogy még mindig izgat.
Talán fura, de egyre több örömöm van benne. Ahogy halad az ember előre a korral, másképp látja az egészet, és másképp is helyezi el magát. Van aki szerint egyszercsak abba kell hagyni, én meg úgy gondolom, hogy egyre jobban lehet csinálni, egyre bátrabban, felszabadultabban.
Volt szerepálma?
Volt olyan szerep, amit szerettem volna eljátszani, de nem találkoztam vele, de aztán volt egy csomó olyan szerep, amire nem gondoltam volna, és nagyon jó volt eljátszani. Például Ibsentől szerettem volna Hedda Gablert, de nem futottunk össze. Csodálatos, hogy most egy másik Ibsen hősnőt, Gunhildot játszhatom, aki egészen más, egy merev, megkeseredett asszony. Imádom játszani.
Ha egy darab olyan sokáig megy, mint például a Játszd újra Sam! Vagy a Sógornők, hogyan lehet elkerülni, hogy rutinszerűvé váljon?
A Játszd újra Sam! régóta megy, de havonta csak egyet játszunk. Remek előadás és remek szerep. Mindig örömteli minden előadás. Esetleg, ha egyfolytában ismételnénk valamit, emlékszem, amikor kilenc Ózt játszottunk egymás után, az kis öröm volt.Ugyanakkor, nem hiszem, hogyha a Háború és békét zsinórban játszanánk, meg lehetne unni, vagy rutinszerűvé válna. Hiszen semmi nem megy le kétszer ugyanúgy, mert mindig akkor és aznap találkozunk, és abban a pillanatban történik. Tele van váratlansággal.
A Sógornők-et is száz éve játsszuk, de nagyon élvezzük. Élvezzük egymás társaságát, a nyelvi leleményt, Parti Nagy Lajos remek szövegét, és a közönséget, hogy mennyire szeretik.
Hogyan pihen? Mindenki ismeri hobbiját, a főzést, hiszen két szakácskönyve is megjelent, az első Abrak a babra, a második Alkalomadtán címmel.
A szakácskönyv írás nem pihenés, hanem komoly munka, de sorsszerű volt: szeretek enni és főzni.
Tud időt szakítani főzésre naponta?
Kedv szerint főzök, mondhatni alkalomadtán, és igyekszem gyorsan csinálni. Gyerekkoromban nők vettek körül, özvegyasszonyok voltak, rengeteget dolgoztak. Imádtak dolgozni, főzni és kártyázni. Körülöttük lábatlankodtam mindig, könnyen ragadt rám az ő életszeretetük, az ételek iránti szeretetet, és a vendéglátás öröme. Tudták a dolgukat. Az ő másolásuk a konyhában és az életben is számomra olyan érték, ami végigkísér az életemen.
Közben élvezem a kreativitás örömét, megnézhetem, hogy miből mi lesz, hogy hogyan tudom izgalmasabbá tenni. Hasonlóan egy szerep felépítéséhez, mert ami megpróbál, ami kihívást jelent, az öröm. És jó, hogy könyv lett belőle.
Bizony, az Abrak a babra 2012-ben az év legnépszerűbb szakácskönyve lett.
Nagyon boldog voltam vele, pedig megtudtam, hogy nemcsak egy szerep, de egy mákosguba miatt is lehet szorongani. Nem elég fotogén.
Pihenésként a szabadidőmet próbálom sporttal kitölteni. Szeretek biciklizni, de időnként, barátnőkkel konditerembe is járunk. Mindenféle módon igyekszem jelenlegi állapotomat még hosszú ideig fenntartani.
Művészként és emberként rendszeresen támogat nemes ügyeket, például a naptárral, amit a Naptárlányok című darab alapján készítettek és onkológiai központot támogattak vele. Úgy érzi, kötelessége segíteni?
Azoknak, akik ismertségük, népszerűségük révén sokakat tudnak megszólítani, ez természetes kell, hogy legyen. Ki tudna segíteni, ha mi nem?
A Naptárlányok egy valós történet alapján készült. Angliában csomó nőegylet van, ahová sok dolgozó és nem dolgozó nő jár. Karácsonyra mindig készítenek eladásra, jótékony célból naptárakat, templomokkal, hidakkal, bármivel. Az egyik ilyen társaságban az egyik nő férje, akit nagyon szeret az egész csapat, rákban megbetegszik és meghal. Az egylet tagjai végigkövetik a férfi haldoklását, látják, hogy amíg a betegeket kezelik, a hozzátartozók, köztük az ő barátnőjük, mennyire ócska kanapén várakoznak a kórházban. Kitalálják, hogy a következő naptáras projektjük az lesz, hogy vesznek egy új díványt a kórházi váróba.
Világos azonban, hogy ekkora összeg gyűjtéséhez kevés lesz az eddigi koncepció. Átütő naptárra lesz szükség, és a rendes, kedves háztartásbeli hölgyek megpróbálnak egy ilyet csinálni.
Láttam az eredeti naptárt. Nagyon édes és mélyen megható. Annyi pénzt hoztak össze, hogy egy új onkológiai szárnyat építettek a kórháznak. A Magyar Színház elővette a darabot, mi meg megcsináltuk valóságban a naptárt. A bevételt odaadtuk a Semmelweis Egyetem Onkológiai Központjának. Az ilyesminek van értelme, egy pici gesztus, de nagy eredmény.
Az összefogás az egyetlen, ami az embereket segítheti.
Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor