A Mi Kis Családunk

Hajdu Zoltán László, Haziel (1961-2019)

Szerző:

szerző 2006-2019 közt

Fedél Nélkül 2010. december 9. 428. szám

Művésznek maradni

Vajda Norbert riportja

Én minden napnak örülök, ami megvan. Asztmás vagyok, ami hirtelen akut légszomjat jelent fulladásos tünetekkel. Sokat voltam kórházban, most már jobban vagyok, de a kezelések igénybe vették a szervezetmenet. Az alkalmazott szteroidok csontritkuláshoz vezettek a csípőmben, így nem csak a levegővétel miatt nehézkes a mozgás.

Ne érts félre, alapvetően én vidám ember vagyok! Azt szoktam mondani, hogy két helyre nem szeretek menni: az állatkertbe meg a temetőbe… Félek, hogy ott tartanak.

A nagynéném halálát követően kerültem az utcára. Ő festőművész volt, talán tőle örököltem valami tehetséget. Gyerekkoromban több tanárom is biztatott, de végül mégsem tudtam továbbképezni magam. Szerencsére maradtak barátok körülöttem, akik segítettek, de a hajléktalanság minden formájában embert próbáló.

Meggyőződésem, hogy engem a képzőművészet húzott ki a csávából.

2006. óta veszek részt a Fedél Nélkül művészeti pályázatain, azóta szinte minden hónapban vannak pályamunkáim. Úgy néz ki, hogy másoknak is tetszik, amit csinálok, mert rendszeresen ott szoktam lenni a díjazottak között.

Ha tehetem, járok kiállításokra, s vannak persze kedvenceim is. Hatalmas élmény volt látni Csontváry Kosztka Tivadar munkáit. Egy zseni volt, ez vitathatatlan. S ha már géniuszok, ott van rögtön Michelangelo. Nemrég olvastam a “Kőbe zárt fájdalom” című könyvet, ami ifjú éveiről szól. A betegségeimmel kapcsolatban rengeteg orvosi szakkönyvet, s tanulmányt olvastam. Nem mondom, hogy mindent pontosan értettem, de a főbb körülmények azért tisztázódtak számomra. Persze nem ezeket falom, mostanában inkább a könnyedebb írásokat kedvelem: Agatha Christie, fantasy-irodalom, ilyenek. Igen, szoktam írni is a Fedél Nélkülbe, az egyik legutóbbinak elég nagy sikere is volt, az volt a címe, hogy „Öbölbéli víg napjaink”.

Sok nehézségen mentem keresztül, és sok megpróbáltatás ért az életem során, de arra jöttem rá, hogy

nem érdemes hosszabban szomorkodni. Nem is nagyon szoktam szomorú képeket alkotni, mert a munkáimmal az a célom, hogy valami szépséget vigyek mások életébe. Ha ez sikerül, számomra ez az igazi elismerés.

 

Kapcsolódó írások