417. szám Széppróza

Zseni lettem?

Szerző:

Megyek költeni. Dehogy is fiókákat! Verset írni. Mondták, itt az ideje. Legfőképpen Manci néni mondta. A főző asszony. Ő már csak tudja. Há-rom elemivel. (Még a régi típusú nyolc általánost sem érve el.) Száraz, rekedtes, károgásra emlékeztető hangján hangsúlyozta: Rengeteg díjat, elismerést kaptam én már így is. Jóhiszeműen. Előlegben. Úgy mint nyugdíj, vízdíj, végül már csak íj. Tegez, nyíl nélkül.
Jó, de hát mit írjak? Miről? Hogy minek, azt már ki sem merem ejteni.
– Miről? Hát az izéről – így a főző asszony megint. – Eredeti vérszerinti foglalkozásom: író assszon(?) Ne a húsvéti tojásokra gondoljon már, nem ilyen vékony pénzű megpatkolt cifraságokra! A falvédőkre! Ott lehet igazán költeni. Izé pingálni. Mint asszongya:
„az én uram jó, mint a likos bugyogó. Elmén inni kocsmába,
részegen jő haza.”
– Alsóneműről regél itt? Én ennél különbet tudok:
„Kitették a holttestet az udvarra,
a kutyák összevesztek rajta.”
Ugye milyen jó Manci néni? Eredeti(?) Ilyen őstehetséggel már megyek is produkálni. A di, di dilettantizmusról  írni. De ki fog nekem ihletet adni? Önön kívül, drága Manci néni? Valaha volt (volt egyátalán?) ifjú koromban egy külvárosi MSZMP székház teraszán, furcsa kinézetű, megjelenésű, de utólag megítélve is rendkívül szimpatikus öreg, ilyen, vagy hasonló gondolatokkal traktált.
– Figyeltelek téged, kis barátom. Láttam milyen érdeklődéssel szegezted tekintetedet a televízió (Kékes típusú) állandóan vibráló képernyőjére. Juhász Ferenc koszorús költőnk előadása alatt. Tudod mi jutott erről eszembe? Élt a század elején egy botcsinálta fűzfapoéta. Úgy hívták, hogy Szabolcska Mihály. Ady árnyékában vegetált, Ő csak Költőcske Mihályként emlegette. Olyasmiket írt, hogy Most ugrik a béka, de jól teszi. Az Isten adjon erőt ehhez hozzá neki.
No, ezek után mi a kutya fülét írjak? Jobban teszem, ha egyáltalán semmit. Úgy sem lesz zseni belőlem. Dilettáns, csak így egyszerűen NEM AKAROK LENNI!

Kapcsolódó írások