A kártyás
Gyónom az Atyának és a tisztelt publikumnak, hogy soha az életben nem forgattam az ördög bibliáját. Még a lapokat sem ismerem. Legfeljebb a négy évszakot ábrázolókat a magyar kártyából.
Ennek ellenére egyszer mégis rá akartak venni e szenvedélyben való elmélyülésre. Se szó, se beszéd, minden előzmények nélkül odamerészkedett mellém neves parkunkban egy „kiköpött” arcú, s ellentmondást nem tűrő hangon, mindenáron rá akart venni, hogy „verjük a blattot”. S már kezdte is az osztást. (A szorzást nem.) Kétségbeesve mutattam körbe, karikába, hogy ezügyben kik jöhetnének számításba.
– Egyik sem tud – intett csalódottan a felsoroltak hallatán. A léggömbfejű sem, a vasorrú meg pláne. Maradtam én, aki szintén nem ért az egészhez. Annyira el volt szánva kizárólagosan a velem való játékra, hogy nekem ezt elnézte. Felajánlotta, úgy fogja majd forgatni a lapokat, hogy ő veszítsen. Mert van veszteni valója. Ha pedig van, akkor miért ne vesztené el – fejtegette lapjárás közben.
A „szörnyszülött” logika hallatán, pillanatnyi ötlettől vezérelve, neki szegeztem a kérdést.
– Hallja-e uram! Csak nem felejtették nyitva véletlenül a Szt. János Kórház Pszichiátriai Osztályának ajtaját?
– Miért kérdezi? Maga is bolond? – kérdezett vissza tekintetében szinte kitapintható nagy-nagy rokonszenvvel, együttérzéssel.
Látszólag beleegyezve feltételezésébe rábólintottam. Az igazi meglepetés ezután következett. Nem bírván tovább hallgatni rögtönzött beszámolómat elmeosztálybeli élményeimről, valósággal rám förmedt.
– Hallja-e, mit hazudozik itt össze-vissza? Maga nem is hülye volt ott, hanem ápoló! Emlékszem, egyszer levitt a röntgenre. Részegen. Betegebb volt mint én. Mindenáron helyettem akart a gép elé állni. Majdnem nekem kellett visszakísérni…
Azt a kutya fáját! Tényleg a részeg meg a bolond mondja meg az igazat.
De rossz lapjárásom volt…
