Vesperás korai sötétben

Falra akasztasz egy tükröt,
megreped benne az arcod.
Két agyféltekéd közé
beszüremlik a vakság,

hasonlít rád, mint a
szemeid elé tartott
üres papírlap: az olvasó-

lámpa órák alatt áthevítette,
most puhán felveszi alakod,
akár a égbolt az mennyezetét.

II.
Nehéz bennem a hangod,
nem tudok kibújni alóla.
Tudod a nevem, de hallgatsz,
tudom a neved, viselős

vagyok vele, és mint az éj
megfáradt ágyrugója,
minden mozdulatra
megpendül bennem.

Orromra ütött az óra,
öreg csend bugyog belőle.
Hűlt helyed hajnalban

a torkomat kaparja.
Alakod dermedve száradt
rá az üres gyapjútakaróra.