Sajnos vagy szerencsére Szávay Ágnesnek kevés ideje volt számunkra. Sajnos azért, mert így csak kevés újat tudhatunk meg róla, szerencsére pedig azért, mert ha egy sportoló nagyon elfoglalt, az azt jelenti, még sok alkalmunk lesz látni a mérkőzéseit. Márpedig a világranglista 40. helyét megvédeni, onnan előremozdulni csak játékkal lehet. Vagyis állandóan mozgásban kell maradni Meg kell vallanom, magam tapasztalatlan vagyok tenisz-ügyben. Engem igazából azok a sportok érdekelnek, melyeket kipróbáltam és örömet okozott a művelésük, még akkor is, ha egyikben sem voltam sikeres. Még egy kicsit sem. Teniszütő egyszer volt a kezemben, abból az alkalomból, hogy kicsi lányom (tizenkét éves volt akkor) a lábamra ejtette a saját sporteszközét. Nahát akkor fölemeltem az ütőt és úgy döntöttem: a tollaslabda sokkal könnyebb.
– Milyen volt a Gyermekkora?
– Mozgalmas gyermekkorom volt, mivel hárman vagyunk testvérek és nagyon sok unokatestvérem van, így állandóan zajlott körülöttünk az élet és mindig nyüzsgés volt a házban. Játszópartnerből soha nem volt hiány. Szívesen emlékszem vissza a Soltvadkerten töltött évekre. Amikor tehetem a versenyek között most is hazalátogatok, hiszen a családom nagy része, így a nagymamám is még mindig ott él és mivel ő már elég idős, nehezére esik Budapestre jönni, így amikor tehetem én látogatom meg. Nem különböztem egyébként a többi gyerektől én is szerettem bújócskázni bicajozni, a Büdös tóra járni és focizni
– Mikor kezdett el teniszezni?
– 6-7 éves voltam, amikor szüleim először vittek le magukkal a teniszpályára, ahol kezdetben a labdát szedtem, majd elkezdtek velem ütögetni, hátha megszeretem a teniszt. Később apukám elvitt Újhidy Zoltánhoz Kecskemétre, aki azt mondta, hogy érdemes velem foglalkozni, így eleinte csak hetente kétszer, majd egyre többször jártunk az edzésekre. Egy gyereknél szerintem nem ő egyedül dönti el, hogy milyen sportot választ, főleg 6-7 éves korban, hanem a szülő ebben a meghatározó. Szerencsére a mi családunk sportos család, így volt alkalmam több labdajátékot is kipróbálni, de mivel szüleim sok időt töltöttek a teniszpályán, ezért maradtunk ennél a sportnál.
– Mit jelent Önnek a sport?
– Az életet. A sportban élem a mindennapjaimat, ez a munkám és a hobbim is egyben.
– Volt már igazán mélyponton élete folyamán?
– Természetesen. Minden sportoló életében vannak hullámvölgyek és mélypontok, sőt egy szezonon belül akár több is lehet. Elég egy-két elvesztett meccs és az embernek elmegy az önbizalma ami magával vonzza a további csalódásokat, hiszen már nem olyan magabiztosan megy ki a pályára. Amennyiben az ellenfél kicsit is megérzi, hogy elbizonytalanodsz, képes felülkerekedni és már el is ment a mérkőzés. Az idei évben sajnos számtalanszor fordult ez velem elő. Nehéz megmondani, hogy hogyan lehet kijutni a gödörből, mert minden mélypont más. Egy biztos, segítség nélkül nem megy.
– Most éppen jó helyzetben érzi magát, vagy úgy gondolja, lehetne ennél jobb is?
– Úgy érzem, hogy lehetne jobb is a helyzet. Sajnos fizikálisan nem vagyok elég erős és ezért sok döntő szettes mérkőzést veszítettem el az utóbbi időben. Most kezdjük az alapozást és mindenképpen sokat fogunk a kondicionálással foglalkozni.
– Témát váltunk. Mit gondol a hajléktalan emberekről, van-e valamilyen kapcsolata velük?
– Nagyon sajnálom őket, mert a legtöbben közülük önhibájukon kívül kerültek az utcára. Közvetlen kapcsolatom nincsen, amikor tehetem és találkozom terjesztővel, mindig veszek az újságból. A Habitat for Humanity nagyköveteként pedig próbálok mindenhol segíteni ahol megfordulok a világban. Ez a jótékonysági szervezet segít embereknek házhoz, otthonhoz jutni. A versenyek során is számtalanszor elmegyünk egy-egy építkezésre amit a HFH épít.
– Mit gondol arról, hogyan kerülhetnek emberek a XXI. Században Európa közepén nyomorúságos helyzetbe?
– A gazdasági világválság folyamányaként sajnos nagyon sok ember elvesztette az állását és tudom, hogy nagyon nehéz újat találni, hiszen mindenhol leépítések vannak. A hitelek az egekbe emelkedtek, így nem tudják fizetni a lakásuk után a törlesztőrészletet, ami azt eredményezheti, hogy elveszítik az otthonukat. Az sem kirívó eset, sőt gyakori, hogy emberek egy-egy családi dráma után kerülnek az utcára.
– Ön próbálkozott már valamilyen műalkotással, akár vers, mese, rajz, festés, faragás, …?
– Nem vagyok művész típus és az általános iskolai rajzórán kívül eddig nem próbálkoztam festéssel vagy rajzolással. Naplót viszont írok, bár nem rendszeresen, de szeretem megörökíteni azt ami történik velem.
– Olyan világban élünk, ahol vesztesnek lenni bűn. Mit gondol, ki a lúzer?
– Én ezt nem így érzem, legalábbis a körülöttem lévő emberek nem ezt éreztetik velem, velünk, hogy bűn lenne az ha valaki vesztes. Véleményen szerint lúzer az, aki annak gondolja magát és ebben a hitben is él, ahelyett hogy próbálna belőle kitörni.
– Veszíteni mindég nehéz, Ön hogyan dolgozza fel magában a veszteséget/vereséget?
– A veszteséget nagyon nehezen, mert úgy gondolom, hogy minden ember számára nagyon nehéz ha elveszti a szeretteit.
A vereséget sem dolgozom fel könynyen, de azért itt vannak bizonyos szintek, mert nem mindegy, hogy az ember a világelsőtől kap-e ki vagy a százon kívül valakitől. A sorozatos vereségeket nagyon nehezen viselem, hajlamos vagyok az önsajnálatra, de mindig a lehető leghamarabb próbálok felállni a padlóról.
– Milyen tervei vannak a közeli jövőben?
– Decemberben teljes mértékben az alapozásra koncentrálunk edzőmmel. Karácsony előtt még elutazom egy kisebb versenyre Dubai-ba, majd januárban kezdődik a szezon, így három versenyen fogok indulni Ausztráliában. Szeretnék jól felkészülni a jövő évre és eredményesen indítani az új szezont.
– Mi is ezt kívánjuk. Köszönjük szépen a beszélgetést.
– Én köszönöm.
Az interjú az NCA támogatásával készült.
