Utazom, hová is? Ja, Nagykovácsiba a 63-as autóbusszal. Izgek, mozgok, feszengek közben furdal a lelkiismeret, hogy – mint már annyiszor – ezúttal is késésben vagyok.
Nem tudom már, hogy hol, mikor szakadt rám ez a rossz szokás, csak annyi biztos, hogy ilyenkor abban a tévhitben élek amiben nem lenne szabad. Azt hiszem, hogy nyugtalanságommal siettetni tudom az időt. Frászt! Ez akkor sem sikerülne, ha rám várakozó társaim könyökig rágnák le körmüket. Kirándulni mennénk, ha igaz. Már pedig igaz kell lennie. Túlzással élve: a túlélés feltétele tőlem függ. Zsákomban a mákom, akarom mondani a muníció. Jóféle falatok, italok garmadája. A távolság tetemes, valamivel el kell csapnom az időt. Matematikából sohasem jeleskedtem, de annyit még meg tudok állapítani, hogy nem hét, hanem legalább tíz ágra süt a nap. Imént leszúrt disznónak érzem magam. Pörzsölődöm. Esőfelhőnek nyomát, árnyékát sem látom.
Vagy mégis? A mindenit. Most veszem észre, hogy mekkora tócsa csordogál alattam. És most már azt is kezdem érteni, hogy a körülöttem lévők miért néznek olyan undorral, megvetően rám. Keresve az ölemben lapuló hátizsákban a szégyenfolt okát eredményre csak nagy sokára jutok. Leges legalul egy kiüresedett flakon árválkodott. Nézek felszállásom színhelye felé, kristályvízcseppek csillognak ott is. Ki tudja mióta húzhatom már a csíkot – töprengek el, miközben azzal nyugtatgatom magam, hogy a boros üvegek sértetlenek maradtak.
Visszapakolás közben lopva vizslatom a tekinteteket. Kocsányul lógnak rajtam. A gondolatokat szinte hallani vélem.
– Még ahhoz is hülye, hogy mentse, álcázza magát. Hiszen minden üveg, flakon tele van! Egyikből sem folyt ki semmi! Amire ráfoghatná ezt a szégyent!
Az így vélekedőknek igazat kellett adnom. Annyiban mindenképpen, hogy elő kellett volna vennem a megbúvó bűnös flakont is, hogy felmutassam. Íme itt az elkövető. Nem szenvedek inkontinenciában.
Elkéstem ezzel a védekezéssel. Olyannyira kinéztek az utasok, hogy ki kellett mennem. Azaz leszállni kényszerültem a következő buszmegállóban.
A prérin kint, ahol nem látott senki, sikerült feltalálni magam. Megszáradni nem lett volna ildomos, mosás nélkül még élesebben rajzolódott volna ki rajtam a szégyen folt. Fogtam magam hát, s a közeli nyomókút alá álltam, hogy egyszínű legyek. Sétáltam még egy kicsit, hogy valamelyest szikkadjak.
Voltam ilyen átnedvesedett helyzetben nem is egyszer. A hőség riadó alatt elfogyasztott napi öt liter víz felső testemen csapódott ki. Olyannyira, hogy magamon felejtett zakómat akár ki is facsarhattam volna. Ehelyett inkább kitapétáztam magam. Csomó számra gyűrtem ruhám alá a kapualjak sajtóládáiból kicsempészett reklám lapokat. Mintha itatós papírok lettek volna. Fél óránként kapartam le bőrömről langyos cafatokban ezeket. Nem állt módomban sem lezuhanyozni, se átöltözni. A strandról már nem is beszélve.
Felszállva a buszra megint csak a tekintetek kereszttűzébe kerültem. Mi a csoda történhetett velem – súgtak össze az utasok mögöttem. Kútba estem? Tóba? Patakba? Tenyérnyi felhő sincs az égen! Dehogyis nem! Egészen távol, a látóhatár szélén felfedeztem egyet. Arrafelé mutattam amikor egy bibircsókos matróna oldalát úgy kifurdalta a kíváncsiság, hogy nem átallotta megkérdezni: hol az Istenbe ázott át ennyire? Olyan messziről gyalogolt idáig? – csodálkozott el. Annyi idő alatt tízszer is megszáradt volna ebben a dinnyedöglesztő forróságban!
Mit szépítsem? Társaim nem virágcsokorral fogadtak. Kiszáradt torokkal. Percek alatt úgy kiürült minden palack, hogy nem kellett újabb inkontinenciától tartanom. Nem tudott alám folyni, ömleni semmi…
Likes
Nincs hozzászólás