Tizenhat év fegyház

Tizenhat évem az ördögé.
Ez a tizenhat év tett semmivé.
Harminchat évesen itt állok kifosztva.
Nincs egy rokonom sem, aki befogadna.
Tizenhat éve még szép voltam és jó.
Szertettem egy nőt, aki nem volt hozzám való.
Ő szép volt, sőt gyönyörű, gyönge, védtelen.
A férje szürke, mafla, szinte semmilyen.
Csak a panasz szólt belőle,
szenvedett, sírt sokat.
Hittem neki ostobán, vakon.
Övé az örökség, enyém a szégyen.
Egy hiú ábrándért veszett el tizenhat évem.
Nagy szerelmemért egy csókot sem kaptam.
Tizenhat év alatt nem írt egy sort sem.
Nem is gondolt rám.
A legnagyobb bűnöm, hogy ész nélkül szerettem.
Ezért veszett el tizenhat évem.
De ez a tizenhat év lepergett végre.
Egy tányér levesért állok a sorban.
Előttem egy banya: rusnya, ápolatlan,
szemlátomást alkoholista.
Ismerősnek tűnik, bár nem tudom, honnan.
Talán a szeme… olyan ártatlan.
Kék, szomorú és szép az a szem.
A tekintet gonosz, üres, kegyetlen.
Összesúgnak néhányan a sorban.
„Kétszáz forintért, egy liter borért
bármire kapható. Nagy vagyont örökölt,
de elpocsékolta. Tizenévvel ezelőtt.”
Most ő kerül sorra. A nevét kérdik.
Mintha szégyellné, halkan suttogja.
Mégis megértem. A szívem megáll.
Ő az! a nő, akiért öltem.
Azt a tizenhat évet megérdemeltem.

0