Mikor Jóistenünk; – örök hála neki.
Teremtését a földre terjeszté ki,
embert is teremtett; – nem sokat, de többet.
Rétet is teremtett; – tágasat, szép zöldet.
Látta a teremtés túlságosan zöld lett,
ráadást teremtett; – mégpedig a möggyet.
Legyen az embernek mindörökre áldás,
csőben sült pulykához nagyon finom mártás.
Az ember erre így rebegett hálát: –
Uram! Megláttad teremtményed álmát?
Fáradozás közben még gondoltál egyet,
finom csemegének adtál nekem meggyet.
Tudtam, zaklatni fogsz! Asztalom lesed!
Ha nem adom, mannáért nyúl kezed: –
Még így is mannáért rimánkodna kegyed,
csak fára mutatok. Ott van, Ádám! Szedjed!
