388. szám Széppróza

Teliholt

Szerző:

Üzenet egy eltűnt halottnak

A Hold feljön, akár itt vagy, akár nem. Lenyugszik akkor is, ha te nem
nyugodhatsz. És feljön a Nap, akár velünk vagy, akár nem. A rigók teli
torokból zengik hajnali öröm-imájukat. Ők talán boldogok. Legalábbis
vidámnak halljuk a nappalt köszöntő himnuszukat.
Az öregember – apád – persze boldogtalan. A testvéred is minden
bizonnyal az, de róla sem tudunk semmit, ahogyan rólad sem. De ő talán
még él. Ha élet az, ami jutott neki. Miattad.
Az egész akkor omlott össze, amikor anyád meghalt. Pontosabban a romlás
kezdődött akkor, mert senki nem vette észre, a legkevésbé te, hogy itt
mindennek vége lesz hamarosan. Nem mindennek és nem mindenkinek lett
vége, hiszen a Hold, a Nap, a rigók a helyükön vannak. Most még.
Éppen csak elmúltál tizenkilenc éves, testvéred még nem töltötte be a
tizennyolcadik életévét, de már mindketten dolgoztatok. Szerencsésnek
éreztétek magatokat, hogy el tudtatok helyezkedni éppen akkor, amikor
nagyon sokan elvesztették a munkahelyüket. Bajok persze nálatok is
voltak. Például, anya betegsége. Sokáig reménykedtetek. Aztán, sok-sok
hónap múlva bekövetkezett a vég. A temetésre ráment a család összes
megtakarított pénze.
Előbb a te munkahelyed szűnt meg, azután apádé. Öcsédnek sikerült még
egy munkát találnia, igaz, feketén, de az adóbevallás szempontjából így
volt jobb. Azután apa is beteg lett. Nem volt súlyos, de az orvos azt
mondta, élete végéig elkíséri.
Akkor kezdtél el kocsmázni. Föladtad a munkakeresést, néha ugyan hívtak
kőműves mellé, vagy árkot ásni, többnyire el is mentél, de ezek az
időszakos munkák nem sokat lendítettek az anyagi helyzeteden.
Valószínűleg a kocsmában ismerkedtél meg az ötletgazdával. Már soha nem
fog kiderülni, milyen vállalkozást indítottál volna el, ha valóban
arról lett volna szó. Olyan csalit lengettek meg az orrod előtt, aminek
nem tudtál ellenállni. Sem apád, sem a testvéred nem gyanakodott,
amikor azzal álltál elő, hogy a házat, amiben felnőttél… (vajon tényleg
felnőttél? Hiszen még nem voltál húsz éves). Tehát a családi házat
átirattátok a te nevedre, a haszonélvezeti joggal együtt, mert úgy
gondoltad (ezt hitették el veled), hogy csak akkor vehetsz föl
jelzálogkölcsönt az ingatlanra, ha kizárólag a te neveden van. Arról
ábrándoztál, hogy a fölvett hitelből vállalkozó leszel. Húsz embert
fogsz irányítani, te leszel a főnök, neked nem is kell majd dolgoznod,
csak kiadod az utasításokat és dől a lé. Ellentétben a várakozással,
dőlt és borult minden.
Néhány héttel az után, hogy megtörtént a földhivatalnál a bejegyzés,
(persze még csak a lapszélre) miszerint az eddig három tulajdonos által
birtokolt ingatlan most már kizárólag a tiéd, egyszerűen eltűntél.
Reggel indultál otthonról azzal, hogy leendő munkatársaiddal
megbeszéled a részleteket. Azóta nem látott senki. Apa még aznap este
elment a rendőrségre, mert érezte, hogy baj van, de az ügyeletes
megnyugtatta, hogy húsz éves fiúk már tudnak vigyázni magukra, és még
akkor is megtörténhet, hogy egy lánnyal, vagy haverokkal több napra
elcsámborognak, ha eddig ilyesmi soha nem fordult elő előzetes
bejelentés nélkül. Tehát apád és a testvéred várt. Három nap után újból
megkeresték a rendőrséget, akkor már együtt, bejelentették az
eltűnésedet. A nyomozó, aki megkapta az ügyet, nem törte magát nagyon,
hogy megtaláljon. Azt gondolta, ismeri ezeket a srácokat, akik hirtelen
ötlettől vezérelve elutaznak egy másik városba, esetleg másik országba,
hátha ott találnak megélhetést. Ha találnak, írnak, vagy telefonálnak
az otthoniaknak, ha nem találnak, visszajönnek, ha tudnak, vagy elnyeli
őket az alvilág.
Sem apádat, sem testvéredet nem vigasztalta, hogy egy éhes szájjal
kevesebb van otthon. Apád szerencsésen talált valami éjjeli őri állást,
nem sokat fizettek, de a nyugdíjig kihúzhatta valahogy. Hónapok teltek
el reménykedéssel, várakozással, keserűséggel. Aztán egy csúf napon
kamion állt meg a kapu előtt. Fiatal pár két gyerekkel, hozták a
bútoraikat, hogy ők megvették a házat és beköltöznek. Apa otthon volt,
nem akarta beengedni őket. Rendőrt hívott. A fiatalok mutatták az
adásvételi szerződést, a tulajdoni lapot a széljegyzettel. A rendőrök
közölték, hogy csak a bíróság tudja tisztázni a tulajdoni viszonyokat.
Hosszú pereskedés kezdődött, melynek öt év után az lett a vége, hogy
karhatalommal rakták ki családod megmaradt tagjait abból a házból, ahol
születtél, felnőttél, amit szüleid egy élet munkájával kapartak össze.
Mert az adásvételi szerződés, a Földhivatali bejegyzés és minden, de
minden szabályos volt. Kiderült, hogy nem vettél föl hitelt (és még ez
volt a szerencse) ellenben eladtad a házat egy bizonyos R. J.-nek, aki
szintén eladta az ingatlant a kétgyermekes párnak.
A nyomozó, aki nem nagyon törte magát az ügyedben, mégis eljutott a
kocsmába, megtalálta a társaságot, akikkel korábban együtt mulatoztál.
Rajtuk keresztül megtalálta az embert, aki megvette tőled a házat. A
ravasz tekintetű férfiú bizonyítani tudta, hogy volt tízmillió
forintja, amit átadott neked a házért. Egészen pontosan neki magának
egymillió megtakarítása volt a bankban, a sógorának is volt
egymilliója, meg a négy fiának is volt egy-egy milliója. Négymilliót
baráti kölcsönökből szedett össze. Volt adásvételi szerződés, banki
értesítés a pénzfelvételről, ügyvédi ellenjegyzés, közjegyzői
hitelesítése az okiratoknak. A nyomozó nem igazán értette, miért volt
az utóbbira szükség, de nem firtatta a dolgot.
Az eltűnési ügyet, mint megoldatlant, félretette. Bár legszívesebben
átadta volna a gyilkosságiaknak, mert volt egy olyan érzése, hogy nem
te léptél meg azzal a tízmillióval. Bizonyíték viszont nem volt egy
szál se. És holttest sem volt.
Senki nem tudja és soha nem is fogja megtudni, miként vettek rá arra, hogy aláírd a papírokat.
Az öregember – az apád – itt kuporog mellettem a padon. Csap részeg, alig értem a szavait, míg előadja a vízióját.
Hogy ott fekszik a romló tetem egy Isten háta mögötti, elhagyatott
helyen, valami erdő közepe lehet, ott fekszik, félig a földbe
süppedten, az ólommal teli holt, fölötte teli pofával vigyorog a
telihold. Még rímel is, mondja lelkendezve, majd elsírja magát. „Az én
fiam, mind a kettő igen derék jó gyerek, még most is az, ha meg nem
haltak.”
Mondhatnám, hogy itt a vége, de ez nem igaz. Az öregember még vonszolja
magát, egyik kocsmától a másik ellátó helyig, nappali melegedőktől
éjjeli menedékhelyekig. Vagy kint éjszakázik a csillagok és a Hold
alatt, reggel ráförmed a rigókra, hogy ne lármázzanak. És azért sincs
vége, mert hasonló történetek naponta megesnek Közép-Európa szép ege
alatt.
Nem voltál még húsz éves, amikor eltűntél. De ennek már lassan húsz éve
lesz. A család, amelyik a házatokba költözött, fölnevelte két
gyermekét. A nagyobbik fiú (ugyanúgy nem talál munkát, mint kortársai
közül oly sokan) ugyanabba a kocsmába jár, mint annakidején te. A
ravasz tekintetű férfiú már megvénült, de négy fia ugyanegyforma
tekintettel méricskéli a kocsmai közönséget.
Isten legyen hozzánk irgalmas, mert mi sem egymásnak, sem önmagunknak nem fogunk irgalmazni.
Ómen.

Kapcsolódó írások