A megbeszélt esti séta közben szinte végig havazott. Egymás mellett lépkedünk, talpunk alatt ropog a friss, finom hótakaró.
Megérkezünk a már téli álomban szunnyadó, de még így is csodás természet közepébe.
A szemedbe nézek, s ártatlan tekintetedben mintha a világ kicsit szebbnek látszana.
Hajad és vállad a tél árulkodó nyomait viseli, közben a sötét éjszaka halvány árnyékot fest rózsaszín ajkadra.
Sápadt Hold, hatalmas hópelyhek, füstölgő cigaretta, jéghideg kezek, és mégis egy őrült, vad vágy tombol bennünk. A kialvó cigarettacsikk, egy gyengéd ölelés, egy lángoló pillantás elég, és ajkaink végre összeérnek, édes csókba forrnak össze, nedves nyelveink bódító táncba fonódnak. Kezemet a kezébe teszem s ráhangolódok a képzeletbeli, szinte álomba ringató muzsikára, ami körülvesz.
Meztelen testünk lázban ég az éjszakai fényben… Ő és én… egyre hevesebb az izgalom, aztán a félhomályban hirtelen megtörik a lánc… teljesen eláraszt a mámor, a mágia életre kel.
Úgy tűnik az idő, megállt egy pillanatra és én elvesztődök egy olyan varázslatos térben, amely már majdnem nem is valóság.
Fülembe suttogott szavaid, a féktelen hangulat, az újra meg újra felbukkanó, elfelejtettnek hitt, kellemes érzések szinte börtönödbe zárnak.
Hazafele menet, a főváros utcáin a régi falak dohos szaga mellett érzem az évszázadok vibráló türelmetlenségét, mintha már előre tudnák mi fog jönni.
Olyan furcsa ez a kiszámíthatatlan érzés…
(2010 december, harmadik díj)
