Az unalomtól és a véget nem érő esőtől kimerülten nyúltam végig az ágyamon, de nem jött álom a szememre.
Töltöttem egy pohár tejet és kimentem az udvarra rágyújtani egy cigire.
A lakónegyed sárgás fényben fürdött, a hold teljesen átáztatta a hűvös éjszakát.
Ültem a sötétben és figyelemmel hallgattam az éjjeli csendet.
Ismét olyan érzéseket éltem meg, melyekről azt hittem már elvesztek: a lelkemben újra óriási a magány, a reménytelenség.
Az idő múlása is nyomaszt, s az, hogy semmi nem valósult meg abból, amiről egykor álmodtam.
Rád gondolva hirtelen emlékfoszlányok törtek elő az emlékezetemből…
Nem voltak konkrét és tiszta képsorok, csak összefüggéstelen és abszurd epizódok; amik többnyire az érzékeimre hatottak: az áhított test, ami megjelent hirtelen, kezének gyöngéd érintése, a fülbemászó hang… egy édes csók íze…
Visszatértem az ágyamba.
Megpróbáltam ismét elaludni.
Fáradtan hunytam be a szemem és kusza gondolatokba gabalyodtam, amelyek végtelenül kergetőztek egy arc körül, tiéd körül, – akivel még sok mindent szerettem volna megélni…
A sötétség óvatosan hátrálni kezdett, már-már hajnalodott.
Kiábrándultan keltem, készítettem egy erős feketét és egy új nap vette kezdetét nélküled…
2011 február,3. díj
