Dérpalástjába bújt a néma táj,
és fagyban fürdik a hulló dara.
Jégtemplomban imádkozik a Hold,
s hideglelősen jő az éjszaka.
Hódunna alatt szunnyadoz a rét,
téli álmát alussza az erdő.
Leáldozott a Nap – aludni tért,
takarója sötét rongyos felhő.
Ember matat zúzmarás bozótban.
Éji szálást keres egy hontalan
– hópárnára hajtja sápadt arcát,
és így álmodik a boldogtalan.
Űzött vadként éberen pihen,
ólompillája arcára tapad.
A fagy bilincsébe zárva minden,
csak az álom, a gondolat szabad.
Fűtött cifra palotát álmodik,
a gyönyörtől lassul szívverése,
s kitárul előtte a nagyvilág.
Óh be szép! De nincs már ébredése.
