Tegnap éjjel, hazafelé tartva a város másik végébe, a piros metró járatán, 22:23-kor, a Népstadion állomás magasságában találkoztam a halállal. A halál kissé viharvert, ötvenes évjáratúnak saccolt hölgy volt, tisztes, bár divatjamúlt és kopott öltözetben. Ami feltűnt rajta, az bohókás, régimódi kalapja volt, és az, hogy ódivatú flórharisnyát viselt, ami slendrián módon meg volt tekeredve a lábán. A kocsi szinte üres volt, hátsó végében csak mi ketten foglaltunk helyet, a Halál és én. Amikor beszálltam és leültem, persze még nem tudhattam, kivel utazom, de nemsokára kiderült. A Halál – hadd hívjam minden különösebb körülményeskedés nélkül egyszerűen így – furcsa, elgondolkodó pillantást vetett rám, mikor mellételepedtem. Szemében hirtelen a felismerés szikrája csillant meg. Jókora, fekete műbőr táskájából, amely valamiféle átmenetet képezett a dolgozó nő aktatáskája, egy idős hölgy retikülje és egy elfoglalt háziasszony „ki tudja, mit kell ma még hazacipelnem” apropójú szatyra között, egy vékony köteg kitöltött kartonűrlapot halászott elő. Szakasztott olyanokat, mint aminőket gyerekkoromban az SZTK rendelésein lehetett látni. Fakó, szürke, vastag, szélein kézírásokkal és időben kitöltött rövid, láthatóan hivatalos feljegyzésekkel ellátva, lila, fekete dátumbélyegzőkkel lestemplizve az egyes bejegyzések között. Teljesen érdektelen volt az egész, ha napközben látom, tekintetem átsiklik rajta biztosan. De ilyenkor, késő este mégiscsak volt benne valami furcsa, abszurd, elgondolkoztató… ahogy a kis öreg hölgy az űrlapokat böngészi, láthatóan fokozódó izgalommal. És amikor megtalálta, amit keresett, még furcsább volt, amilyen diadalmas, megelégedett tekintetet vetett rám! Amúgy szelíd, tisztán csillogó szürkéskék szemében valami dévaj derű villant meg. Rápillantva a kezében tartott, a többiek közül kiemelt kopott kartonlapra, döbbenten láttam, hogy az én nevem van a fejlécre írva… és a születésem ideje, úgy, ahogy az szokás. Megköszörültem a torkom, hogy feltegyek neki legalább egy nyilvánvalóan ostoba és fölösleges kérdést, de megelőzött.
– Igen, fiam! Maga az! Már régóta szeretném lezárni a kartonját, de mindig közbejött valami… Itt van ni, alig kilenc évvel a nyilvántartásba vétele után, amikor magának gyógyszermérgezésben el kellett volna hunynia, már be is írtam, hogy túladagolás nyugtatóból… maga meg, egy szerelmes patikuslány trehánysága révén vitaminokat szedett be… pedig akkor, ugye, maga is el akart távozni, amiatt a dolgozat miatt… Nemde? Nem várva választ, így folytatta. Aztán itt van a két szerencsés autóbaleset, a lekésett repülő, ami maga nélkül robbant fel… És a legbosszantóbb, ez az utolsó eset… Mikor már odafent – a Területileg Illetékes Halálozási Hivatalban – is felfigyeltek a maga ügyére, és maga a Körzeti Főhalál adta ki az utasítást, hogy zárjuk le haladéktalanul az ügyét, a maga gondolatait figyelő rendszer szerint éppen a családjához készült hazaindulni…
– Otthon vártam, több órán át, mikor kiderült, hogy maga egy másik családhoz tért haza, méghozzá vidéken, ahova nincs is területi illetékességem…
Átvillant az agyamban, hogy tényleg… egyszer, hazafelé menet, teljesen érthetetlenül és számomra is váratlanul, felugrottam a pályaudvaron a vonatra, hogy láthassam a barátnőmet és a kisfiát… Most mi lesz? – kérdeztem fogvacogva…
A kis hölgy lemondóan legyintett.
– Tudja a halál! Illetve, még az se… Nem érek rá most magára! Állást kell keresnem, sürgősen! A főnököm megsúgta, hogy az egészségügyi reform kapcsán a mi hivatalunkat is átszervezik és nagy leépítések várhatóak. Még az is lehet, hogy az APEH valamelyik halálosztó részlegéhez csapnak minket. Bár, ott sem fenékig tejföl már! Egy barátnőm abban a csoportban dolgozik, ahol a korrupt képviselőkre és köztisztviselőkre kéne a szívbénulást hozniuk vagyonnyilatkozattal, miegymással… és meséli, hogy a heti tervük teljesítése csak azért sikerült, mert egy pacák halálra röhögte magát rajtuk… De engem még oda se igen vennének át… így ötvenen felül az ember már nem kell sehova… Tudja, még a számítógéphez sem értek, látja, a maga adatai is ezen a régi kartonon vannak feljegyezve! Talán, ha valami átképzőre beiratkozhatnék…
Közben a szerelvény befutott a Kossuth térre. Elköszöntem a hölgytől és kiszálltam. Még láttam, hogy filctollával tűnődve köröz az Előjegyzések rubrika fölött, de aztán csüggedten vállat von és elteszi a kartonomat.
Kiléptem a térre. Szememet a Parlament monumentális épülettömbjére emeltem. Valahol benn, az ülésteremben a honatyák sokadjára mondták el ugyanazt, az álláspontok nem közeledtek egymáshoz, csak a hangzavar nőtt. Korábban, mint állampolgár, megvallom, bosszankodtam ezen. De most boldogan mosolyogva latolgattam, mennyi ideig rághatják még a gumicsontot, érdemi döntéshozatal nélkül…
Feltámadt bennem az örök élet reménysége. Ezt eddig még az egyháznak sem sikerült elérnie… De a honatyáknak igen! Mától kezdek hinni a demokráciában!
Likes
Nincs hozzászólás