Így tett szellemlétében is. Nem látott sok különbséget az ember- és szellemvilág lakói között, így aztán csak nagyon ritkán öltött emberi alakot, és a másik szférába tartozó társait is jórészt kerülte. Lelke mélyén azonban nyugtalanította társa boldogtalansága, és egyre azon törte a fejét, hogyan is segíthetne neki.
Egyszer aztán kitalált valamit:
– Valóban ennyire szereted a gyerekeket? – fordult szellemtársához.
– Igen, igen! – kiáltotta Barátságra Vágyó.
– Jól van… akkor várj holnapig!
Másnap egy csapat kisiskolás gyerek kirándult az erdő melletti patakhoz, a rétre.
Vidáman lármáztak, fogócskáztak, bújócskáztak, virágot szedtek, csokrot kötöttek. Játszottak önfeledten. Barátságra Vágyó előbújt rejtekéből – ifjú ember alakját öltötte magára – és határtalan szeretettel figyelte az apróságokat. Ekkor ugrott elő a fák közül Mogorva – aki ijesztő, taszító külsejű öregember képében jelent meg –, és a gyerekcsapatra üvöltött:
– A nemjóját! El innen! Ez az én rétem! Ha azonnal nem tűntök innen, mindnyájatokat agyonütöm, aztán lassú tűzön megpirítom és megeszem kis testeteket. Hú-hú!
A gyerekek nagyon megijedtek, azt sem tudták, merre fussanak. Volt közöttük olyan, aki moccanni sem bírt az ijedtségtől; elkerekedő szemmel nézték a félelmetesen vicsorgó öreget, aki fenyegetően indult feléjük.
Ekkor odarohant Boldogságra Vágyó és Mogorva elé állt:
– Elég! Ne merészeld bántani a gyerekeket!
Mogorva megtorpant és zavartan körbepillantott:
– De én csak segíteni akartam…
– Mit beszélsz, te szörnyeteg?! – kiáltotta magából kikelve Barátságra Vágyó, és egy felkapott husánggal ütlegelni kezdte Mogorvát.
– Juj, hagyd abba! – rimánkodott az első ütések után Mogorva – nem értesz semmit…! – aztán fején cipónyi púppal, vérző orral, törött kézzel bemenekült a sűrűbe.
A gyerekek csak néztek, kicsiny, ijedt arcukon bizakodó mosoly jelent meg. Amikor a gonosz öreg fejét fogva visszamenekült az erdőbe, már nevettek. Vidáman vették közre megmentőjüket, simogatták, ölelgették, és játszani kezdtek vele.
Délután, amikor a gyerekek már hazamentek, Barátságra Vágyó boldogan tért vissza az erdőbe. Egy tisztáson Mogorvára bukkant, aki gyógyfüvekkel ápolgatta sebeit.
A fiatalabb szellem lelkendezve toppant elé:
– Látod, sikerült! Mindig is tudtam, hogy sikerülni fog! A gyerekek befogadtak, játszottak velem. Mostmár végre vannak barátaim!
– Eddig is volt. Legalább egy… – mondta szomorú mosollyal Mogorva és összetört testét vonszolva beljebb indult az erdőbe.
