457. szám Interjú

„Alázat – ez egy nagyon fontos szó” – beszélgetés Rátgéber Lászlóval és Kövér András

Szerző:

Tavaly volt húsz éve, hogy kitört a százezrek halálát követelő délszláv
háború, aminek során további százezreknek kellett elmenekülniük. Az
Újvidékről érkező immigránsok elmúlt húsz évéről szólt egy est az A38
hajón. Az esemény olyan vajdasági művészek képzőművészeti kiállításával
kezdődött, mint Bada Dada (†), Kerekes László (†), Slavko Matkovic (†),
drMáriás, Baráth Ferenc, Dudás Szabolcs, Igor Lazin, Kis Endre, Markulik
Balázs és Szombathy Bálint. A tárlatot Lévai Balázs, DrMáriással
(Tudósok zenekar) és Rátgéber Lászlóval karöltve nyitotta meg. Ugyanis a
kosárlabda mesteredző Rátgéber László is az Újvidékről érkezett. A
kiállításmegnyitót koncertek követték, elsőként a pécsi Clash
emlékzenekar, a Clash City Rebels, Rátgéberrel kiegészítve, akitől a
zene egyáltalán nem áll távol. Vele és a zenekar vezetőjével, Kövér
Andrással, azaz Kövivel beszélgettem.


Tudjuk, hogy beleszülettél a kosárlabdasportba, de mégis, te hogyan is kezdted el? Játszottál is?

Természetesen kosaraztam is, de tudod, úgy 18 évesen valójában abbahagytam, és akkor elkezdtem edzősködni, ez így adva van.
Szerinted mik a legnagyobb eredményeid az eddigi karriered során?
Nézd, valójában a szakmai eredmények azok így megvannak, de a legnagyobb az, hogy még mindig vagyok, az, hogy sok olyan nyomot hagytam magam után, ami fontos: viselkedési, erkölcsi normákat szabtunk meg. Előadtuk azt, hogy olyan, hogy edzői életpálya létezik.  Ez kellett, mert valójában ez sajnos degradálódott. Mai napig azért harcolok, hogy ez egy létező szakma, egy kreatív, sokat érő dolog.  Megmutattam az embereknek, hogy mi az az alázat – ez egy nagyon fontos szó.
Ezek motiválják akkor a Rátgéber Akadémiát is?
Igen. A Rátgéber Akadémia egy oktatási-nevelési intézet lesz. De maga az akadémia az nem egy intézmény, hanem az oktatás szintje. Nem egy intézményt kell elképzelni, nem egy institúciót, hanem azt, ami a létesítményekben zajlik.
Ennyi siker között mennyire voltak hullámvölgyek, nehezebb szakaszok?
Mi edzők született lúzerek vagyunk, mert amikor kikap a csapat, meg veszítesz, akkor nincs az a mélység, amibe az ember ne tudna lesüllyedni, nagyon mély pontok vannak. Amikor meg győzöl, senki nem kérdezi meg tőled, hogy mi a győzelem ára. Valójában sokkal több a nehezebb és a fájó pontja ennek a szakmának, mint a szép.
Meddig lehet ezt csinálni, akár az ember élete végéig?
Ja, életpálya. Addig, amíg van erő, inspiráció és kreativitás a munkában.
Pár szóra térjünk rá a zenére. Milyen zenekarokkal kerültél eddig össze?
Végül is az van, hogy nekem a Lovasi András a barátom. Néha viccelődtünk, amikor a Kispál és a Borz volt erre-arra, fellépegettem velük.  És akkor van ez a Kiscsillag, mivel az első naptól a projektben vagyok, részese vagyok a fellépéseknek, a lemez- és klipkészítéseknek. Ők valójában az az együttes, akikkel együttműködök. De természetesen voltak különböző projektek. Lévai Balázzsal meg a Leskovics Gáborral csináltunk egy „only tonight”-ot, na meg itt van a Clash City Rebels. Tudósokkal is volt egy-két dolog, az is adva van, a Máriás Béci a padtársam volt.
Úgy hallottam, hogy Újvidéken elég erős volt ez a punk- vagy újhullám. Innen jött ez?
Igen, igen az ott nagyon jó volt.
Hajléktalanokkal állsz valamilyen kapcsolatban, esetleg a Kövin keresztül?
A Kövin keresztül sajnos nem, de majd segíteni fogok neki.  Az van, hogy nekem megvannak a saját hajléktalanjaim ott, ahol lakom, egészen jó viszonyban vagyok velük. Ők olyanok, hogy tudják is, hogy ki vagyok. Szoktam néha beszélgetni velük, amikor tudom, segítem őket.
De valójában a hajléktalanoknál az a legnehezebb, hogy az van, hogy nem a halat kell nekik odaadni, hanem meg kell őket tanítani horgászni. Ez a kiút, ez már egy külön tudomány. Mindenféleképpen ezeknek a kiábrándult és nagyon mélyen lévő embereknek kell egy sanszot adni, hogy visszakerüljenek. Na és vannak erre példák, írók lettek belőlük, bármi. Ő bennük is kell, hogy legyen életenergia, életerő, hogy valami történjen velük.  
Köszönöm szépen, megoldottuk gyorsan, igaz?
Igen, ügyes vagy, és én köszönöm, hogy gondoltatok rám.

Kövér András a pécsi Clash City Rebels énekese, aki egyébként Pécsen szociális munkásként dolgozik. Zenekarával most már több éve zseniálisan játsszák az angol punk rock együttes, a The Clash számait. Koncertjeiken óriási élményt nyújt a London Calling és a Should I Stay or Should I Go című klasszikusokra a tánc.

Úgy tudom az első zenekar, amiben szerepeltél az a Brigád, vagy volt előtte esetleg más is?
Persze, voltak nekem már a középiskola végén zenekaraim, többnyire Punk.  Aztán a Clash City Rebels igazából előbb volt, mint a Brigád. A Brigádnak én a hattyúdalát énekeltem már el igazából, aztán az átalakult SKRU-vá, az meg egy lemez után beállt a földbe annak rendje és módja szerint.
Akkor a Clash City Rebels mikor is kezdődött?
2007 tavasza, de az ötlet az előtte nyáron jött: elmentem nyaralni autóval, és egész úton Clash albumokat hallgattam. Úgy állt össze a történet, hogy a Merlinnek – aki most basszusgitáros – feldobtam az ötletet, meg hogy kellenének tagok, ő azt mondta rendben, benne van.  Miki, akkor még a PiCsában dobolt, őt egy helyi klubban szedtük össze. Bocskait meg láttam már a másik zenekarával.  Kapóra is jött, hogy balkezes, így nem zavar be nekem a gitárnyakkal; a basszusgitáros meg jobb-kezes, így nekem középen maximális a hely.
Első fellépés az a 2007-es Rock Maratonon volt. Kiesett egy zenekar és akkor minket rángattak be. Ezután kurva gyorsan jöttek a fellépések. Kapcsolati tőkénk az valamennyire már volt előtte is, az addigi zenekarok miatt,  el is kezdtek hívogatni külföldre: Szlovákia, Horvátország, Szerbia, így a határ mentén.
Aztán végül messzebb is mentetek. Hogy sikerült külföldi piacot nyerni a zenélésetekkel?
Egyrészt olyan zenét játszunk, ami már ismert, tőlünk függetlenül ez egy jó kiindulópont. Nekem voltak ismerőseim Hollandiában meg Németországban, így kitaláltuk 2008-ban, hogy menjünk egy túrát. Pozsony, Rotterdam, meg egy német város. A német koncerten volt egy csávó, aki látta élőben a Clasht. Azt mondta, hogy nagyon tetszett neki, teljesen visszaadta azt a feelinget. Később szólt, hogy lenne egy privát buli Stuttgart alatt. Fizettek útiköltséget, kaját, a szállást meg megoldottuk. Ez volt az egyik legjobb emlékünk, az egyik legjobb bulink. Egy autószerelő műhelyben volt a koncert. Ott volt úgy 200 ember, iszonyatosan örültek, teljesen megőrültek – szétbaszták a helyet, úgy konkrétan.
Úgy tudom, hogy Pécsen szociális munkás vagy, többnyire mik a feladataid?
Hajléktalanokkal foglalkozom, szociális munkás munkakörben. Igazából jogász végzettségem van, de nem dolgoztam jogászként. A hajléktalanokkal én elvileg a hajléktalanságból való kiutat próbálom kikövezni, például a nyílt munkaerőpiacra vezetem ki az embereket. Főleg egy nappali centrumban dolgozom, ott jönnek hozzám a kliensek, akikkel mindig egyéni fejlesztőmunkát végzek.  Egy ideje módszertani feladatot is ellátok, dél-dunántúli régióban más hajléktalanellátókat szakmai szempontból ellenőrzök. Ez ilyen jogi téma, de igazából nem túl szívesen végzek ilyen jelegű munkát, inkább emberekkel szeretek foglalkozni.
Mennyire kellett nehéz dolgokkal szembenézned az életben? Hullámvölgyek?
Hullámvölgyek vannak persze. Voltak az életben nehéz helyzeteim. A zenében meg főleg: az egy folyamatos nehéz helyzet. Ott lelkesedés, meg reális látás nélkül semmit sem ér az egész.  Van, aki úgy kezd bele, hogy ez kiút lesz a munka világából és majd csak a partyzásból fog megélni, de ez nem egy realitás; vagy olyan kompromisszumokat kell kötni, ami már elveszi az egésznek az igazságérzését.  Aztán a munkában is vannak nehézségek. Amikor az ember ilyen munkakörben van, hogy hajléktalanokkal foglalkozik, érdemes átértékelni a fejében a siker fogalmát. A kiégés is hamar elérkezhet. Rendbe kell tartani a magánéletét, meg a munkáját is. Újra és újra át kell gondolnia, hogy miért is foglalkozik ilyen helyzetbe jutott emberekkel, ahhoz hogy újra motiválhassa magát, mert ügye nem mindig könnyű a kliensekkel.
Köszönöm szépen a beszélgetést, sok sikert kívánok a zenében és a munkában is!
Köszönöm szépen!

Süle

Kapcsolódó írások