Kialvatlanul fáradtan
álom nélkül esem –
zuhanok az ágyamban
Telhetetlen ez az űr…
Levegőtlen Elnyel…
Tiszta sajgás vagyok –
mint múmia testét a
balzsamok, úgy tölt be
a kín, hogy a párom
messze van, mindig
csak elkerül…
Összeroppant a világ,
szilánkjai mint
érthetetlen fal,
úgy vesznek körül –
s ő még csak arról sem,
hogy mi lesz, mi
várható tőle másnap,
soha előre
egy szót nem közöl –
vagy ha igen
azt nem tartja be,
s belül – nem számít
kívül mennyi a
nyájasság, a kellem –
hogy kínok között
vergődöm – perverz
módon örül,
hogy e feltolakodott
fajankó – ily
alávalóságot! – magát
vele megszerettetni
merészelt – s
neki ez nem egy
megbocsátható bűn…
Felszúrva akár egy lepke
vagy pók fetrengek egy tűn –
fikarcnyi esély sincs
átférnem a fokán…
Egyre nagyobb a hideg
s a bőr egyre csak hűl –
ez egy kihelyezett
pokolkörlet,
leányvállalat szinten;
jégre jég majd
hirtelen egy kazán
s áttételesen
korbáccsal ütlegelget –
néha most úgy érzem
képtelen vagyok már
abbahagyni befejezni
ezt a verset ennyi
szöveg után itt
olyan üres lettem mint
egy marha amit, akit
kibeleztek pedig
csak teszem a
dolgom – alanyi
költőhöz illő
módon szenvedek…
ahogy a nagykönyvben meg
van írva, ahogy ezt illik,
amíg a tartalom el nem illan,
itt hagyva üres porhüvelyem
ami sebesen porrá is oszlik
s ebből ki is derül
a fajsúlya menten –
hisz a lelkek is inflálódnak –
ez van, – ennyire telik…
(az egész világűr
csak egy – néhány
porszemmel
megsózott – lik…)
2014 január
1. díj
