502. szám Vers

Relativitás

Szerző:

A pillanat, akár a porhó
száll a széllel, kavarog súlytalan.
Megpihen a vállaimra ülve,
fehérre festi ritkuló hajam.
Bebújik a kabát nyitotta résen,
józan, hideg.
Hallgatja lázas lüktetésem.
Túl sok belőle, fázom.
Lesöpröm egy kapualjhoz érve,
fölösleges, tovább nem cipelem.

Egy gondolatra megáll a kezem.

A pillanat, akár a hirtelen csönd,
felismerés, a döbbenet:
ma sok belőle, s talán lerázom,
holnap már hiába keresem.
Utána nyúl, magába zárná
a kapzsi tenyerem.

Megbántam már. Maradjon itt velem.

A pillanat a markom börtönében
perccé olvad, elfolyik az ujjaim közül.
A sorsvonal, s a szívverésem
közötti hajszálnyi kis résen –
mert nem becsültem, előlem menekül.
Lábam előtt a kapualjban
az elfolyt évek tócsája gyűl.

Észrevétlen, mégis átléphetetlenül.

Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.

 

Kapcsolódó írások