Gondos Gyulának: Így írok én
Hitemen a férgek régen, már régóta rágnak,
mégsem lettem cinkosa egy megkergült világnak.
Régimódiságokat a szépkorral is osztják,
lehetnek a rokonaim komi, vogul, osztják,
lehet sumér, mondhatjuk a: legrégebbi kultúr;
poétává engem ez a felszarvazott-kor gyúr.
Örömről, a bánatomról rímes versek szólnak,
„Verba volant!” – nem vagyok én orátora szónak.
S bár „Nihil sub sole novum”: – Nincs új a Nap alatt;
sokszor leírt megdöngeti, ledönti a falat.
Ősi nyolca, ősi hatos, időmérték, versláb,
nagyon fontos nálam a rend! – szabadság leginkább.
Antilíra, posztmodernek szele épp hogy legyint,
enjambement és asyndeton, hangulatom szerint.
Kötőszókat használok, és gyakran van a „van” is,
kópékedvvel kifacsart kép, citromlében hasis.
Jelzőkkel, a szóképekkel rendjén, csínján bánok,
félek „lefoglalták” már a költő-hoszpodárok.
Nem veszem a hízelkedést, semmiféle trendek
nem terelnek kordába, nem kedvesek szívemnek.
Epigon szerepre soha, egy cseppet sem vágytam,
Petőfi és Arany, Ady – nem tagadom – hárman,
Ők fogták meg gyermek-lelkem, azóta is hallom
Öregapám, Apám hangján versüket a gangon.
Szimbolizmus, dekadens, vagy retró? – kinek-kinek,
e korról, a dolgaimról rímült hitet teszek.
Sulykolgatom, embernek az ember legyen társa! –
ízléseket pofonokra? – ki-ki maga váltsa…
Hagyomány, a prozódia, mint sín a vonatnak
– sormetszet a váltó – reám egy irányba hatnak.
Ritmusterv, a hangszerelés: hangulatom; strófa-
szekereim elé sok-sok egy ló volna fogva.
Pipamocsok nem szuttyog a laptop billenty’-hegyén,
ilyen vagyok, ilyen! – egy nem körmönmetélt legény.
Megállítnak foltok, fények, szólítnak a hangok;
egyedin – s ha közhely is, én – én magamról vallok.
Nihil sub solve nóvum:
Nincs semmi új a Nap alatt
Verba volant, scripta manent:
A szó elrepül, az írás megmarad
