– Dömötör László Nehezék c. könyvére –
Koleszár Noémi Lillához és Dömötör Lászlónak
VIII.
…pedig megvan szinte majd’ mindenem
amiről egykor álmodni sem mertem:
váratlanul kaptam és hirtelen.
Lillám, ki sorsom magadhoz emelted,
mert nyers, szürke külsőm mögé láttál,
komor vásznamra tarka színt szántál,
te vagy oka, hogy vesztesként – nyertem.
Talán az agyamra ment a kényelem,
vagy csak hiányolom régi magam:
fejem volt teli, üres a hasam
s mint egykor, megint játszom a gépeken.
Kényelmetlen székemhez ragadok,
káprázat láncolt szemeim véresek
és már nem tudom, mit is akarok…