Minden egy lakatleveréssel kezdődött.Az autószerelőnek tanult, majd bányászként is dolgozó, végül a papi hivatást választó Böjte Csaba – aki már 1982-ben , a kommunista diktatúra alatt belépett a ferencesrendbe, bár pappá csak 1989-ben szentelték. 1992-ben került Dévára, itt papi hivatásának gyakorlása közben felfigyelt a kolduló utcagyerekekre, oltalmába fogadta őket. Ekkor került sor az évtizedek óta üresen álló ferences kolostor rozsdás lakatjának leverésére, a költözésre. Természetesen ezt a hatóságok nem nézték jó szemmel, de nem tehettek semmit. Az árvákat befogadó szerzetesnek hamar híre ment Erdélyben, majd Magyarországon is.
Ez az interjú október végén készült a szentendrei Városi Könyvtár és Művelődési Központban.
Atya, hadd kezdjem azzal: én egy haléktalan ember vagyok. Terjesztem a Fedél Nékült, álltam a szokott helyemen, de ma valahogy gyenge volt a forgalom. Sürgettem az Urat, csináljon valamit, hiszen nekem ma Szentendrére kell utaznom és nincs pénzem utiköltségre. Az utolsó pillanatban jött egy hölgy, és ezer forintért vásárolt egy újságot, így jutottam el ide.
Erről eszembe jut egy történet. Még kispap voltam Gyulafehérváron, Négyen indultunk hazafelé, amikor egy hajléktalan ember kérte, vigyük magunkkal. Számolgattuk az utiköltséget, de nem volt elég ötünknek. Imádkoztunk, és lám, a földön ott volt egy lej, ezt az embert is magunkkal tudtuk vinni. Én megvagyok arról győződve, az Úr mindenkit szeret, nem teremtett selejtet.
Atya is említette , hogy amit kérünk Jézus nevében, az nekünk megadatik.
Elmondok egy másik történetet. Alkalmaztam egy embert az otthonban, akiről kiderült, hogy alkoholista. Nagy botrány lett belőle, a kollégék követelték, hogy küldjem el. Azon voltam, térjen meg, de ő azt mondta, nem tud talpraállni, és ettől nagyon el van keseredve. Már minden kezdett tönkremenni körülöte, a felesége is elhagyta, munkáját sem tudta ellátni. Aztán beszélgettem vele. Ez a férfi letérdelt, szent gyónást végzett, mondtam neki, Jézus megadja, amit kérünk tőle az ő nevében. Aztán elküldtük egy elvonókúrára.
Mindennap elvittük neki az oltáriszentséget, a felesége is meglátogatta, az otthonból a gyerekek több mint nyolcvan levelet írtak, hisszük nevelőbácsi, hogy meg fogsz gyógyulni. Ez tizenhat-tizenhét évvel ezelőtt történt, ez a férfi meggyógyult, azóta is nálunk dolgozik. A felesége is visszatért hozzá, szép, nagy házat vezetnek. Ez is azt bizonyítja, hogy még az utca porából is van visszatérés, ha erősen hisz az ember.
Szép történet. A mi terjesztőink hajléktalanok. akik már megjárták a poklot, de sokan közülük erős hittel rendelkeznek. Ezzel és a munka – a lapárusítás – segítségével ki tudnak kászálódni nehéz helyzetükből. Örömmel hallom, atya is azt mondja, van erre remény. De hadd kérdezzek valami mást. Mit jelent ma a karácsony nekünk? Mintha csak a tülekedést, az anyagi javak utáni hajszát látnám, mintha nyoma sem lenne az ádventi készülődésnek.
Volt egy hajléktalan család, három gyerekkel egy garázsban laktak. A gyerekek nálunk voltak az otthonban, és mint minden gyermek, karácsonyra haza akartak menni. Vajdahunyadon volt dolgom, el is vittem őket. Megnéztem, hol élnek, hát, el lehet kézelni egy ilyen elhagyott garázst, az ágyak tákolmányok, a plafonon kicsapódott vízcseppek csillogtak, semmi nyomát sem láttam a karácsonyi készülődésnek. Az anyuka ült az ágyon, ölében a legkisebb gyerekkel, aki megkérdezte: Nem ünnepelhetnénk szeretteink körében? Én ugyanis azt gondoltam, visszaviszem a gyerekeket estére Dévára, ahol fürdőszoba, televízió, kölyökpezsgő várta őket, itt pedig csak az édesanya meleg nyaka, ölelő két karja, keble volt, és a gyerekek mégis emellett döntöttek.
Én azt gondolom, hogy a hajléktalan ember ember is nagyon jól tudja azt, hogy a szeretetnél fontosabb dolog nincs. Lehet, hogy a gyerekeitől elsodródott, de az biztos, hogy a gyerekeknek jó szíve van, szeretik a szüleiket. Ilyenkor, karácsony táján merjünk életjelt adni magunkról, egy képeslapot, telefonhívást, sms-t.
Nyomon követik az önöktől kikerülő gyeremekek sorsát?
Persze. Huszonegy év alatt ötezer gyermeket fogadtunk be, jelenleg a nyolcvanhárom községben lévő othonainkban közel kétezerháromszázan vannak. Van egy facebook oldalunk, ahol egymással is tarják a kapcsolatot. Amire igazán büszke vagyok az az, hogy a gyerekek nem koldulásznak a házak előtt, talpra álltak. Mint a magból, van akiből száz növény sarjadt, van akiből ötven, van akiből tíz, de mindegyik hozott termést. Mindegyik halad. A napraforgóból nem lehet parfümöt készíteni, az ibolyából sem lehet olajat préselni. Azt kell nézni, mi az a gyümölcs, ami megteremhet. Arra kérem kedves hajléktalan testvéreimet is, nézzék meg, mi jót tudnak tenni egymással, lakótásaikkal, a járókelőkkel, mert a világunk nem attól lesz jó, ha elvárjuk ezt, hanam ha mi is tesszük a dolgunkat szeretettel, békességgel. Minden ember, aki szeretni tud, hihe-tetlenül gazdag, hegyeket mozgató erővel rendelkezik, mert nem az a fontos, mit birtoklunk és mi felett rendelkezhetünk, hanem az hogy szeretettel át tudjuk-e ölelni egymást.
