Széles, de nem vászon
Ennél fantasztikusabb, képtelenebb esetet a legvadabb, pengeéles fantáziával sem lehetett volna kitalálni. Vélekedésem szerint minden extrém eseményt felülmúlt. Negatív értelemben csak felső fokon lehet róla írni. Miután egyúttal felettébb kényes, kínos témáról van szó, minden igyekezetemet latba kellett vetnem, hogy a fogalmazással körültekintően, lehetőleg a jó ízlés határain belül csínján bánjak.
Mozi üzemvezető koromban – anno – egy új jegyszedőnő érkezett hozzánk. Ötven év körüli lehetett, túlméretezett, mázsán felüli, afféle széle-hossza egy típus. Átöltözés után első dolga volt, hogy felkeresse az illemhelyet. Helyismerete nem lévén, meg kissé vaksi is volt, balszerencséjére a „férfi” feliratú ajtón nyitott be. Bepasszírozni még csak be tudta magát valahogy a tenyérnyi helyiségbe, térülnie, fordulnia is sikerült úgy ahogy, kijönni azonban sehogy sem tudott. Mozdult jobbra, mocorgott balra, akkor sem. Kétségbeesésében utolsó eshetőségként a hátrálásban, kitolatásban vélte megtalálni vélte a kivezető utat. Ez a kísérlete végképp kudarcra lett ítélve. Se ki, se be. Egyszerűen beszorult. A fába szorult féregszerű nyöszörgésre elsőként a portás figyelt fel, lévén, hogy ő is oda igyekezett. Az elé táruló látvány egyből elfelejtette vele eredeti szándékát. Ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy – nótás kedvű lévén – dalra fakadjon: „Holdas éj a Dunán, meg egy jó cigány„ – csendültek fel ajkán a régi-régi sláger fülbemászó dallamai. Ezen kívül mást ő sem tudott csinálni. Minden kötél szakadt, engem hívtak segítségül. Mint, hogy vészesen közeledett a vetítés ideje, nem akartam nagyobb feneket keríteni a kiszabadításnak, mint amilyennel szembesültem. Tüstént, azonnal próbáltam megoldást találni. Kötél, gurtni szóba sem jöhetett. nem tudtam volna átfűzni a derekán. Maradt a szellőző ablak. Hogy azon bemászva majd erőteljes kéz és láb mozdulatokkal fogom kitaszítani. Elvetélt ötlet volt. Nagy igyekezetemben fészkelődésemben majdnem úgy jártam, mint újdonsült kolléganőm. Kétségbeesésemben már-már a tűzoltók segítségét akartam kérni, arra gondolva, hogy ők földszintes épület lévén a lapos tetőt megbontva daruval emelik ki a pórul jártat. Ismétlem, csak majdnem ezt tettem volna, mert egyszerre csak kopácsolást hallottam. Ez az, csaptam a homlokomra, s kisvártatva egy megtermett kőművessel tértem vissza. Hiábavalóan. Amikor meglátta a szorult helyzetben lévőt, elemi erővel tört fel belőle a hahota. Nevetéstől fuldokolva mesélte el, hogy ez a szomszédasszonya, megismeri, mert az erkélyen is így szokott napozni, háttal ülve az utcának, pucéran. Mit lehetett ilyen helyzetben tenni? Nekem kellett átvenni a neki szánt szerepet. Az előadás már rég elkezdődött, nőttön-nőtt a hívatlan bámészkodók száma, akiknek véleménye szerint jobb előadás zajlik itt, mint a filmvásznon. Jó fél órába tellett mire egy-egy tégla kiütésével sikerült „lehámozni” az ajtófélfáról az áldozatot, de akkorra már se élő se holt nem volt. Mentőt kellett hívni. Fegyelmi tárgyalás természetesen nem lett az ügyből. Viszont munkatársaim elkereszteltek Kőműves Kelemennek. Holott nem is falaztam be a szerencsétlen asszonyt. Ellenkezőleg, kiszabadítottam.
– Annyi baj legyen, vezető úr – legyintett méltatlankodásom hallatán a gépész. Gondolja azt, hogy valamelyik itt játszódó filmvígjáték főszereplője volt.
No, ez tetszett, mindig „kéznél lévő” hiúságomnak!
(február hónap, harmadik díj)