Csuja Imrével Ho. Csi. beszélgetet
A technika cserbenhagyott. Csak második nekifutásra sikerült elkészítenem az interjút. Soha még ekkora szégyent nem kellett megélnem. Viszont megérte, jól tettem, hogy nem adtam föl. Csuja Imre előadói stílusa akkor is magával ragadó, ha éppen önmagát alakítja. Őszintén sajnálom, hogy a hangsúlyokat és gesztusokat a szövegben nem tudom visszaadni. Nincs jobb ötletem, mint azt tanácsolni a kedves olvasóknak, hogy látogassanak el az Örkény Színházba. Bizonyosan nem fogják megbánni.
– Miben játszik most?
– A Jó gyerekek képeskönyve megy, beugrással. Gyabronka József ugrik be az előadásba, ez már a második, Szilveszterkor volt az első. Akkor ugrott be.
– Mit játszik ebben a darabban?
– Ebben az Apusunkat játszom, ez egy ilyen nagyon groteszk zenés előadás. Tulajdonképpen, ha emlékszünk, az én korosztályom még emlékszik, de talán most is létezik ez a Szurtos Peti kártya, a gyerek nem engedi megfésülni a haját, nem engedi levágni a körmét, szopja az ujját, nem eszi meg a levest és ebbe, mint mindegyik gyerek, belehal, és ez nagyon mulatságos, nagyon groteszk stílusban van előadva, és ezt játsszuk most.
– Mennyire gyerekeknek, vagy inkább felnőtteknek szól?
– Szokták nézni, nem kisgyerekek nyilván, de a nagyobbak, úgy kilenc-tízéves kortól már megnézhetik. A felnőtteknek való inkább, de azért élvezhetik gyerekek is.
– Készül is valamire most?
– Igen, most fejeztük be a Jónás könyvét. Volt a Filmművészeti Egyetemen egy rendező vizsga, aztán meg verseket tanulok. Van már egy Ady-estünk, és most készülök a másodikra. Szeretnénk ebből egy trilógiát csinálni.
– Hogyan lett színész?
– Ez elég messzire nyúlik vissza. Mindig el szoktam mondani, hogy kisgyerekkoromtól kezdve a nagymamám sok verset tanított. Akkor az ember még nem nagyon készül arra, hogy színész legyen, de valahogy már attól kezdve érdekelt a dolog. Volt egy ilyen irányú igény bennem. Az általános iskola első osztályától kezdve még talán nem annyira, de már akkor különböző szavalóversenyeken vettem részt. Aztán középiskolától irodalmi színpadokon léptem föl. Ezek odáig vezettek, hogy tizenhét éves koromban tudatosult bennem, hogy talán ez az, amivel nekem kellene foglalkozni. Akkor leérettségiztem, egy évre elmentem egy állami gazdaságba üzemi népművelőnek, ugyanabban az időben bejártam Debrecenbe egy színészképző stúdióba. Ott felkészültem egy év alatt annyira, hogy sikerült a felvételim, beiratkozhattam az akkor még Színművészeti Főiskolára.
– A színészi pálya elég közel áll a költészethez. Írni szokott-e?
– Nem. Egyáltalán nem szoktam írni. Inkább elmondom, amit okosabb emberek leírtak.
– Lehet, hogy így kényelmesebb? Én mindig irigyeltem az előadni képes embereket, mert ez nekem nehezen megy. Hogy érzi, mennyire tud hatni az emberekre, a közönségre.
– Ez egy fura kérdés, mert most itt nem akarom magam tömjénezni, de olyanok a visszajelzések, hogy hatással tudok lenni a közönségre, akár verset mondok, akár filmen, vagy színpadon formálok meg egy figurát. Enélkül nem megy, szükséges, hogy a színész hatással legyen a közönségére.
– A színpadon a reflektorok elvakítják az embert, mennyire látja a közönséget, az emberek arcát? Legalább az első sorokban ülőkét.
– Nem szabad azt figyelni. Hacsak nem olyan az előadás, olyan „kibeszélős”. Ha kifejezetten kontaktust keresünk a nézőkkel, akkor láthatjuk persze, de egyébként nem. Hagyományos előadásokban nem fordulhat elő, hogy kikacsintok a nézőkre, tetszik-e amit csinálok. Nem, akkor egy jótékony fényfüggöny van a nézőtér és a színpad között. Ettől van az, hogy bátrabban tudunk játszani, mert nem feszélyez a nézők tekintete, reakciója. Nem jövünk zavarba, miközben a csápjainkon keresztül érezzük azt, mik a reakciók.
– Félelmetes, amikor több száz ember figyeli?
– Olykor igen, van, hogy megremeg az ember lába, vagy a keze, de ez főleg az első előadásokra vonatkozik, amikor valami nehezebben megy, nagyon friss anyagot kell előadnom, akkor az első percekben nyilván érzem, hogy van egyfajta izgalom, egy kis lámpaláz. Amit a néző nem vehet észre, csak én tudom, belül érzem, hogy kezem-lábam remeg. De szerencsére ilyen ritkán van.
– Valakitől azt hallottam, ha egy színész nem lámpalázas, akkor nem is tud jól előadni. Ez igaz lehet?
– Biztos, hogy így van. A mai napig minden este van egy ilyen kellemes (a fenét kellemes) de van egy ilyen izgalmi állapot. Nevezzük egyszerűen lámpaláznak, de anélkül nem megy. Megszokni sem lehet igazán, de nélküle nem is az igazi. Hozzátartozik a szakmához, ez egy … hogy mondjam… szakmai ártalom.
– Nagyon sok filmben is szerepelt. Melyiket szereti jobban, a filmezést, vagy a színházat?
– Én mind a kettőt szeretem. Sőt a szinkront is nagyon szeretem, meg a pódiumot is nagyon szeretem, mert mindegyik másfajta koncentráltságot igényel, másfajta játékszenvedélyt. A filmben sokkal intimebben kell fogalmazni, csakúgy, mint a szinkronban. Van ilyen a színpadon is, attól függően, hogy mekkora a színház. Ha nagyobb a színház, akkor nagyobb gesztusokkal, nagyobb hangerővel kell eljátszani ugyanazt az intimitást, de úgy kell eljátszani, hogy az ezerkétszázadik néző is meglássa, meghallja, hogy mit játszunk. Amikor színházat csinálunk, akkor a színházat szeretem, amikor filmet csinálunk, akkor a filmet szeretem. Ezek egymást kiegészítő műfajok. Végül is nem nagyon lehet összehasonlítani, mert a filmben meg lehet ismételni, hogyha elhibázunk valamit, addig ismételünk, amíg az a lehető legjobb nem lesz. A színház varázslata pedig az, hogy este héttől tízig egyszeri és megismételhetetlen.
– Kívülállóként úgy gondolom, nagyon jó, ha az ember többféle műfajban kipróbálhatja magát. Egyetért?
– Annál izgalmasabb, meg szórakoztatóbb a pálya, hogyha sokféléket kipróbálhat az ember. Vígjátéktól a tragédiáig. A tragédia sem csak tragédia, abban is vannak komikus elemek, amik pontosan a tragédiát erősítik, nem beszélve a groteszkről. A vígjátékban is vannak olyan tragikus elemek, melyeket el kell játszani, mert azok meg a komikusságát hozzák ki. Semmi sem csak fehér és semmi sem csak fekete. Különböző színekből áll össze a végső kép. Vannak olyan komédiák, melyekben kifejezetten az szolgáltatja a komikumot, hogy valamihez nagyon ragaszkodunk. Lásd a fösvényt. Ha túlzásba visszük a valamiért való harcot, a szenvedélyt, akkor az egy idő után komikussá válik.
– Említette, hogy filmen újra vehetik a jelenetet, ha elhibázott valamit. Ugyanez színpadon nem lehetséges. Előfordult már, hogy elfelejtette a szöveget, vagy nem azt kezdte el mondani, ami soron következett volna?
– Előfordult, hogy a János vitézben nem jutott eszembe a dalnak az első négy sora. Végig lalláztam, amíg eszembe nem jutott. Ez volt talán a legdurvább. De volt olyan, hogy nem az a betű, pontosabban nem az a hangzó jött a számra, hanem egy másik, és ebből lett egy pösze kavalkád. Ilyenkor az ember bármennyire akar javítani, nem sikerül. Csak azért is, kilencedszerre is kimondja ugyanolyan hibásan a szót. Ilyenkor meg kell állni, tartani egy pici szünetet és végre kimondhatja a szót helyesen. De csak azért, hogy a következő mondatba megint bele bakizhasson, mert annyira idegesíti a saját hülyesége, hogy már emiatt még egyet bakizik. Előfordult, hogy átugrottam egy szövegrészt, nem arra válaszoltam, amit a partnerem éppen mondott. Akkor a kollégával óvatosan visszakanyarodtunk, még egyszer elhangzott az a párbeszéd, aminek aztán kellett volna következnie. Voltak ilyen furcsaságok. Volt olyan kollégám, aki elfelejtett egy verssort és költött helyette egy másikat, ami rímelt is ráadásul.
– Másfelé eveznék, került-e már valaha olyan krízishelyzetbe, amitől úgy érezte, most minden összeomlik, mindent újra kell kezdeni?
– A szónak ebben az értelmében nem. Voltak tragikus pontok az életemben, de ilyen válságban még nem voltam hála Istennek.
– Mit gondol, hogy lehet kikerülni válsághelyzetekből? Önnek hogy sikerült a kisebb válságaiból kihozni magát?
– Ez egy nehéz kérdés. Türelemmel, optimizmussal. Szembe menéssel, szorgalommal. Csak közhelyeket tudok mondani, de tényleg így van, kivárással; nem azonnal, forró fejjel megoldást keresni, hanem megvárni, amíg kiderül, mi volt a baj, mit csináltam rosszul. Optimizmussal, hogy a rossz után csak jobb jöhet, vagy ennél már rosszabb nem lehet.
– Volt olyan, hogy hibázott valamit az élete folyamán?
– Biztos. Mindenki hibázik az élete folyamán. Aztán megpróbálja jóvátenni, vagy ellensúlyozni.
– Vannak arra technikák, hogy az elkövetett hibákat hogy lehet kijavítani?
– Át kell gondolni és körül kell járni a problémát. Az ember vagy túl tud emelkedni, vagy egész életében magában hordozza.
– Mit gondol a hajléktalanságról?
– Nagyobb társadalmi összefogással, más szabályokkal, helyzetteremtéssel lehetne megoldani. Nyilván nagyon differenciált, hogy ki miként jut ilyen helyzetbe. Mivel nem ezzel foglalkozom, nem tudom rá a megoldást. Valahogy lehetőséget kellene teremteni ezeknek az embereknek, a tudásuknak megfelelő munkát kellene adni nekik, amit fizikailag, szellemileg el tudnak végezni. A legfőbb probléma, hogy az önbecsülésük is elvész azáltal, hogy ide jutottak. Ez nagyon nehéz probléma, én innen nem látom, nem is láthatom a megoldást.
– Sajnos, úgy tűnik, senki sem látja, de próbálkoznunk muszáj.
Köszönjük szépen az interjút!
