Izzasztó nyári délután van. A nap fénye és melege háborítatlanul hatol át a rezzenéstelen levegőn, a szárazra aszott fák és bokrok ágain. Lüktet a város, az utakon zsibong a verejtékező tömeg, bosszankodó autósok tülkölnek a másokra fittyet hányó, szabálytalanul közlekedő fiatalokra. A morajló tömegben alig észrevehetően, kissé fáradtan botorkált egy öregember, aki, valószínűleg a melegtől megszédülve, hirtelen összerogyott. A már nem divatos, de tiszta és rendezett ruhája pár helyen felszakadozott és poros, koszos lett az esés következtében.
Amint földet ért, csak egy halk jajszót nyögött az öregúr, az ijedtségtől eleinte kissé zihálva vette a levegőt, de hamar megnyugodott. Bár a térde és a könyöke sajgott még egy kicsit, fátyolvékony ráncos bőre könnyebben felhorzsolódott a ruháján keletkezett friss szakadozások mentén, de ezen sebeinek szemléje csak pár másodpercig tartott részéről. Mindenesetre – bár a ruházatából nem feltétlenül következtetett volna erre a szemlélő – úgy tűnt, hogy az öregúrnak nem teljesen idegen a puszta földön fekvés.
Körülbelül száz méterre tőlem történt az eset, az emberek többsége nem akart tudomást venni a földön fekvő öregről, maximum csak annyira, hogy legalább egy méteres sugarú körrel kikerülje. Nagyjából felére csökkent a távolság kettőnk között, amikor egy jól szituált hölgy hajolt le hozzá. Nem hallottam a párbeszédüket, de a gesztikulációjukból kiolvastam, hogy a bácsika kedvesen elutasítja a hölgy segítő szándékát. Ezután a hölgy kicsit értetlenül, zavart mosollyal elbúcsúzott.
Az apó visszaengedte a fejét a járdára és továbbra is fekve maradt, így szemlélte a közelében elhaladó lábakat és a kicsit arrébb ide-oda cikázó járműveket. Egy számomra ismeretlen népdalt vagy régi nótát dudorászott magában, amit csak akkor hagyott abba, amikor közvetlenül előtte megálltam. Ekkor érdeklődve felnézett rám, öreg arcát szomorú ráncok barázdálták, de szemei fiatalosan, tisztán csillogtak.
– Jól van uram? Tudok segíteni? – kérdeztem.
A bácsi nem válaszolt, csak végigmért a csillogó szemeivel, majd a szemembe nézett és elmosolyodott. Leguggoltam hozzá és felé nyújtottam a kezem.
– Fel tud állni? Tessék felkelni, segítek! – mondtam.
Az öregnek már nemcsak a szája mosolygott, hanem a szemei is. Kinyújtotta ő is a kezét, de nem azért, hogy elfogadja, hanem, hogy finoman, de határozottan eltolja. Közben mindvégig mosolygott a szájával és a szemeivel, majd csupán ennyit kérdezett:
– Minek?
2016 szeptember, 2. díj
