Péter bácsi ugyanabban a házban lakott, amelyikben Lili, csak egy emelettel lejjebb. Mindenki tudta róla, hogy roppant öreg, és már nagyon rég él ezen a világon. Látta felnőni a gyerekeit, aztán felnőni azoknak a gyerekeit,és most már dédunokáit vette az ölébe, ha vendégségbe jöttek haza. Látta Lilit is újszülött korában, amikor apukája és anyukája hazahozták a kórházból, és azóta minden nap találkozott vele a lépcsőházban, vagy az utcán. Péter bácsi ugyanis gyakran sétált reggel, lement újságért és kifliért, délben hazavitte, és útba ejtette környékbeli barátait, az öreg cirmos kandúrt és a kajla vizslát.
Amióta Péter bácsi felesége meghalt, neki magának kellett gondoskodni a háztartásról. Kevés volt a nyugdíja, de azért arra ügyelt, hogy a cirmos fehér kandúr és a kajla fehér vizsla mindig kapjon valami finom falatot, és ha unokái és a dédunokái is jöttek, akkor legyen cukorka a komódon a fémdobozban.
Egy alkalommal Lili amikor az iskolában Hitlerről tanultak, megkérdezte Péter bácsit, mit mondana Hitlernek, ha találkozna vele. Arra volt kíváncsi, hogy szóba állna-e vele Péter bácsi, azzal az emberrel, aki elpusztította a szüleit és a testvéreit.
Azt mondanám neki, hunyorított Péter bácsi, hogy „juszt is itt vagyok” azzal ment tovább, mert várta őt a cirmos kandúr meg a kajla vizsla.
Máskor Lili azért csöngetett be hozzá mert szülei egyedül hagyták. Ekkor már 16 éves volt, és az apukája és az anyukája azt mondták neki, hogy ezt az éjszakát kivételesen egyedül kell töltenie, mert csak hajnalban érnek haza vidékről.
Lili többször is jött haza hajnalban. Azt is mondták neki, ha bármi gondja van, menjen be Péter bácsihoz.
Lilinek nem támadt semmi gondja, de szívesen lement, mert imádott Péter bácsi szobájában nézelődni.
Aznap is elővettek egy régi fényképalbumot és képnézegetés közben mit csináljon most, hogy a szülei így cserbenhagyták. Semmi kedve nem volt hazamenni az üres lakásba.
– Képzeld azt, hogy – válaszolta neki Péter bácsi – hogy ott alszanak a másik szobában, és örülj nekik!
Lili a lakásba visszatérve felírta magának egy cédulára, hogy itt vannak velem és örülök nekik. A cédulát becsúsztatta egy dobozba, amelyben eredetileg a radírgyűjteményét, és az utóbbi időben a nyakláncát tartotta és amióta nyakláncát kilógatta a szekrénye belső oldalára. A dobozba később becsúsztatott egy másik cédulát is amelyen az állt: – juszt is itt vagyok. Aztán fogta, berakta a titkos dobozt a fiókba, nehogy belenézzen valaki. Később, amikor egy alkalommal kisírt szemekkel baktatott felfelé a lépcsőházban, Péter bácsi megkérdezte tőle, mi a baja. Lili elmondta, hogy egy osztálytársa csupa hazugságokat terjesztett a háta mögött, és ő nem tudta, mit tegyen.
„Ne add meg neki ezt az örömet” – mondta Péter bácsi, hogy ezzel foglalkozol! Az ellenségeiddel szemben legyen fegyvered a jókedv.
Lili, mikor hazaért, betette ezt is a titkos fiókba.
Teltek az évek, gyűltek a cédulák. Az újakat már úgy kellett begyömöszölni a régiek közé.
Lili közben leérettségizett. Az öreg kandúr elhízott és egyre érdesebb lett a szőre. Péter bácsi felett sem múlt el nyomtalanul az idő. Apránként teljesen megsüketült. Ha becsengettek hozzá, egy piros lámpa villogott a komódon, jelezve, hogy ajtót kéne nyitni.
Amikor Lili húszéves születésnapja közeledett, Péter bácsi a kilencvenkilencet készült ünnepelni.
Már nem tudott elmenni az ebédért, autóval szállították ki, és ha a fiatalember felcsengetett az ételhordóval, sokszor nem vette észre a piros villogó fényt, mert bóbiskolt. Ha megkérdezték tőle, mi a hosszú élet titka, többnyire csak megvonta a vállát, és azt felelte, annyi mindenkit szeret és sajnálja itthagyni őket.
Az öreg cirmos és a kajla vizsla addigra már átköltöztek az égbe.
Egyikük a kutyák mennyországába, ahol Péter bácsik járnak körbe, maradék Bácskaival, a cica a cicamennyországba, ahonnan a vizslák feltétel nélkül ki vannak tiltva, és minden újonnan érkezőnek egerekkel megrakott üres autóabroncsot utalnak el.
Péter bácsinak már nem volt mit meglátogatnia a környéken.
Egy szép napon hiába nyomta az ételhordó fiú a csengőt, hiába döröm-bölt az ajtón, a kilencvenkilenc éves öregember a fotelban szendergett, és többé semmi sem riasztotta fel.
Amikor Lili megtudta, hogy Péter bácsi meghalt, elővette a titkos dobozt. Alig fértek már bele a papírcsíkok.
Ünnepélyesen kisimogatta mindet, és összeszámolta, hány gyűlt össze az évek alatt. Csodálatos módon pontosan kilencvenkilenc darab volt.
Ült az asztalnál, és azon tűnődött, hogy most már örökre ezzel a kilencvenkilenc tanáccsal kell beérnie.
Ezekből kell majd összeraknia a századikat, a válasz arra, hogyan kell majd ÉLNI.
2014 február
2. díj