Hát megtörtént. Olyan prózai, olyan hétköznapi volt az egész. Mégis távolabbra kerültünk egymástól, mint az elmúlt két évben, amikor csak a lelkünk egyesült és mégis minden mozdulatunk a szerelemről árulkodott. A testi kontaktus messzire repített tőle, lehet, hogy másképpen kellett volna, vagy sohasem. Dodó, ez a makacs cigányember, közben kórházba került, öt évi hajléktalanságának keserű sorsáért fizetnie kellett. Élet és halál között lebegett. Magamra maradtam könyveimmel, rajzaimmal és szintetizátorommal.
Különös volt ez a május… Mintha mindenki a szerelemmel lett volna elfoglalva, csupa szerelmes fiatal körülöttem és az én szívem mégis hűvös volt, a múlt nyári forró érzések mintha kihűltek volna bennem. Talán túlságosan megnyugodtam, vagy letettem arról, hogy valaha is szeretni fogok. Lidérces álmaim lettek, sokszor éjszakákat nem is mertem aludni, annyira féltem. Éreztem, hogy félálomban fel- felkiabálok és mikor felébredtem csuromvizes voltam. A világ jajait és fájdalmait végérvényesen igyekeztem kirekeszteni a lelkemből, befelé fordultam és eljutottam valamiféle nyugodt harmóniához. Csodálkozva észleltem, hogy amit mindig más emberben kerestem, főleg férfiakban, mindaz bennem van és szerelmeim csak belsőm kivetülései voltak.
Elég volt elővennem egy könyvet, hogy jól érezzem magam, vagy egy tustollat, hogy egy-egy rajzot készítsek. Azt hiszem mások is így lehettek vele, mert ennyi harmincöt fölötti magányos embert azelőtt még sohasem láttam. Nemcsak divat lett egyedül élni, egy divatos életformaként, hanem mindenki igyekezett maga köré védőbástyákat építeni, különben nem is bírtuk volna a sok stresszt, a problémákat, még az időjárás is volt amilyen volt, még azzal is megbékélt, aki józanul gondolkodott.
Szerelmek, csalódások, kiábrándulások, aztán megint szerelem. Úgy látszik végérvényesen felnőtt korba léptem, mert ez a korszak lezárult az életemben. A jehovisták ugyan egy időre hatalmukba kerítették a lelkemet, de azokkal is szakítottam, ha Istenre volt szükségem, egyedül is megtaláltam. Főleg vásárolni szerettem, bármit, boldog voltam, ha apróságokért pénzt adhattam és körülvehettem velük magányomat.
Akit tudtam volna szeretni, hozzám túl fiatal volt, maradt Dodó ez a feketebajuszos cigányember, csak öt éve együtt voltunk. El szerettem volna utazni, de hol hagyhattam volna el önmagamat, bensőm mindig velem utazott volna, ahhoz, hogy sarkaimból kifordítson valaki már túl megfontolt voltam.
Betegesen szeretni kezdtem anyámat, jobban, mint valaha, eltöltött a rémület, hogy mi történik majd velem, ha elveszítem. Kis bánatait és boldogságait jobban át tudtam élni, mint valaha, nyolcvan évével mégis nyugtalan volt, talán fél a haláltól.
Bár az orvosom megtiltotta, újra cigarettázni kezdtem, valamiféle kapaszkodót jelentett, mintha a barátom lett volna. Később mégiscsak örökre megszabadultam tőle, ostobaságnak tartottam. A tévét úgy ahogy kitehettem volna lomtalanításnál, mert sosem néztem. Néha végigszenvedtem a híradót, hogy lássak valamit a világból, a bajokból, de ez aztán egy napra elég is volt. A zene, csakis a zene fogott meg igazán, az állt legközelebb hozzám. Rajongtam a kisgyerekekért, ártatlanságukért és őszinteségükért.
Május 9-ét írtuk. Napok óta esett az eső és elég hűvös volt, vasárnap lévén alig jártak emberek az utcákon. Egy-egy férfi vagy nő kutyát sétáltatott, csak a hajléktalanok kényszerültek a kapuk alá, vagy az aluljárókba. Szívem szerint szerettem az esőt, de ezt senkinek nem mondtam, szomorkás hangulatomhoz ez illett a legjobban. A fák borzongva rázták meg tavaszi zöld koronájukat, szobaablakaimban a petúniák és a muskátlik várták az éltető napsugarakat, de konyhámban találkoztam egy mollyal is, az pedig a jó idő kezdetét jelezte.
Fáztam. Beburkolóztam gyapjúkardigánomba, forró feketekávét szürcsöltem, összehúztam magam a fotelben. Petrarca szonettjei fel-felmelegítették lelkemet, de mégis hidegen hagytak a szerelmes versek, hűvös volt a lelkem, mint a kő. Dodóra gondoltam, lehet, hogy decemberig kórházban lesz. De már túl volt a krízisen. Minden pénteken hazajön, a jövő héten először, bevallottam töredelmesen magamnak, hogy rettenetesen hiányzott. Meleg szavai, törődése, aggódásai azt jelentették, hogy nagyon szeret. És én is. Igen. Szeretem. Drágám, te is milyen egyedül lehetsz a kórházban, mindennap rohanok be hozzád, és nem csókolhatlak meg, legszívesebben rád borulnék és betakarnálak, melegítenélek, hogy maradj meg nekem, gyógyulj meg, szeretlek. Nem tudok nélküled élni. Ha egyedül hagysz ezen a világon, akkor megfagyok!
2. rész.
Megint eleredt az eső. Szívem mégis megtelt reménységgel, ráébredtem, hogy a szívem tele van szerelemmel, nem kell keresnem, Dodóé mindenem. Azt mondták a rádióban, hogy két nap múlva már meleg lesz, bár még közbejönnek a fagyosszentek, de elérkezik az igazi május. Kaptam Marcitól egy csokor orgonát, már megint új barátnője van, pedig hetvenegy éves. Egy ideig azt hittem, hogy újra akarja kezdeni, de rájöttem, hogy reménytelen eset. Most már tudom, hogy az egész csak illúzió volt, szemfényvesztés, nem éreztem már iránta semmit.
Vettem két szem paprikát és három paradicsomot és csináltam lecsót magamnak. Egy tányérra valót. Mostanában keveset ettem, le akartam fogyni, már megközelítettem a hetven kilót. Marci mellett híztam meg akkoriban, ő három emberre valót evett és átragadt rám a nagyétkűsége. Dodóm hol van mellette a pehelysúlyával! Marci olyan kövét, mint egy hordó! Hogyan is tudtam szeretni?!
Csöndben zümmögött a számítógépem, sorra jöttek ujjamra a gondolatok. Ha Dodó meggyógyul összeházasodunk. Hogyan is lehettem ilyen ostoba, hogy minden fontosabb volt egy ideig, mint Dodó meleg hangja, szeretete, mi az ami számít ebben a világban, mint hogy érezzük egy másik lény szíve dobbanását! Megvallom a pénzt is szerettem, de ugyanakkor gyűlöltem is. Ha lenne belőle sok, szerelmemet elvinném a tengerpartra, görögdinnyét ennénk a forró homokban és hideg gyömbérsört innánk. Dodó fekete szeme mosolyogva fúródna az enyémbe és sokat csókolóznánk! De repülőre nem ülnénk, mert félek a repülőktől! Összegyűjtenénk a formás kavicsokat és hazahoznánk ide a hetedik kerületbe, ráraknám kisasztalom tetejére és nézegetnénk téli éjszakákon.
Újra megjelent a könyves. Majd egy évig külföldön volt, nem tudom, hogy hol, kiderült, hogy titokban írt. Bár ezt nem tételeztem fel róla. Tar kopasz fején állandóan baseball sapkát viselt, nem csodáltam, mert mulatságosan nézett nélküle. Szépen fellendült a forgalma, minden könyve száz forint volt, kivéve amiket drágábban adott, azokat kis íróasztala köré rakta és mindegyikbe beírta hátul az árát. Nem én voltam az egyetlen, aki azokból is vett, kinek nem kellene egy Hemingway, vagy John Steinbeck négyszázért?! Netán Jack London?!
Zsóka megjárta múlt nyár óta Braziliát, egy örök utazó, én sohasem szerettem ennyire utazni, itthon éreztem a legjobban magam. De férjhez menni sosem fog. Marcsinak, a nővéremnek megszületett a második és harmadik unokája, ikrek, úgy hogy Dodóval teljesen magunkra szorultunk anyagi tekintetben. Kaptunk segélyt az önkormányzattól is, meg gáz ártámogatást. Különben is most, hogy Dodó kórházban volt, könnyebben éltünk, nekem elég volt a kaja a klubban, csak a kórházi kosztot kellett otthonról pótolnom. Nyáron meg nem kell fűteni.
3. rész
„Oly zöld s vérszín ruhát, bordót, sötétet
asszony még föl nem öltött,
s aranyfürtöt szökellő, szép fonatba
nem gyűjtött, mint e hölgy, ki józan elmém
feldúlja, és úgy ránt magához engem
szabadságomból, hogy nincs, nincs a földnek
ennél könnyebb igája.”
Olvasom Petrarcat. Most már leesnek bennem a szavak, tele van tavaszi zsongással a szívem, szeretem Dodót, ha el is távolodtam tőle néha komoly vizekre, mindig őhozzá tértem vissza. A könyvtárból kihoztam egy Senecda-t, az Erkölcsi leveleket. Közben jártam Internet tanfolyamra, csak azért, hogy ne legyek teljesen analfabéta e téren, a könyvtár szervezte, ezer forintért. Azóta netmentes vagyok, nem tudott teljesen hatalmába keríteni. Jobban szeretem kézben tartva olvasni a könyveket, a sok információtól meg elfárad a fejem. Persze az ifjaknak könnyű!
Tavasz és szerelem most is együtt járnak, örülök azért a májusnak és ha Dodó vállára hajtom a fejem, amikor hazaengedik a kórházból kimenőre, nagyot lélegzem, és megnyugszom.
